Egy hónappal később...

 „Eladó egy kétszintes, négy szobás, 800 négyzetméteres családi ház, Milwaukee városától 14 km-re. Érdeklődni az alábbi telefonszámon…”

 Így szólt a hirdetés. Sóhajtva dőltem hátra, majd rákattintottam a „nyomtatás” ikonra. Elégedett voltam az írással, ugyanakkor szomorú is. Az életem eddigi tizenhat és fél évét ebben a házban töltöttem. A szüleim akkor építették, amikor összeházasodtak. Minden emlékem ide kötött, jó és rossz egyaránt.

 De tudtam, hogy érez most Kevin, az apám. Amióta anya egy hónappal ezelőtt meghalt, nagyon maga alatt volt. Őt is ide kötötte minden emlék, az édesanyámhoz, Lorához. Ezért akarta eladni a házat. Túlságosan fájtak neki a képek a falon, amiket anyám készített. Fájt neki a konyhakert, amit anya gondozott. Fájt neki a nappali fala, amit anya festett ragyogó narancssárgára. Minden fájt neki.

Ahogy nekem is.

 Ezért kellett eladni a jó öreg házunkat. Minden szegletéről anyu jutott eszünkbe, és ez nagyon rosszul esett. Természetesen nem akartuk őt elfelejteni… -de könnyíteni szerettünk volna. Nem állt szándékunkban minden másodpercben könnyeket ereszteni.

 Gyűlöltem visszaemlékezni, de most –sajnos- sikerült. Előtörtek az emlékek, és sírni kezdtem.

Miért, miért, miért kellett anyunak itt hagynia bennünket? Amikor utoljára láttam, a kórházi ágyán feküdt. Elgyengült, elgyötört arca még így, a halál küszöbén is mosolygott. Törékeny, vékony, apró kezét az enyémre tette és azt mondta alig hallható, szinte élettelen hangon:

-Szeretlek, Stella. Nagyon szeretlek… Egyszer majd újra együtt leszünk. Már vár rám odafenn a Nagyi és Nagyapa. Végre együtt lehetek velük. Aztán… majd ti is velem lesztek… Te, apád, Jenny… Megint boldogok leszünk. Mondd meg… mondd meg Kevinnek, hogy… szeretem és várok rá.

-Megmondom… -nyeltem a könnyeimet. –Ígérem.

 Aztán anyu szemei lecsukódtak. Elaludt. Jött egy orvos, majd az ágyat a műtő felé tolta.

 Már vagy a huszadik hirdetést nyomtatta ki a gép, amikor leesett egy lap a tetejéről. Felvettem: végigszaladt a szemem a szövegen, aztán összegyűrtem és bőgve a sarokba dobtam.

 Apa ekkor nyitott be. Látta a hirdetést, a papírgalacsint, a könnyeket a szememben. Odalépett hozzám és megölelt.

 -Mostmár boldog. –suttogta.

 Lora, az édesanyám autóbalesetet szenvedett. Egy részeg autós áthajtott a piroson, frontálisan bele a másik sávban, szemben álló Mercedesbe, amiben ő ült. Mindketten meghaltak.

 Nem akartam tovább sírni, ezért inkább letöröltem a könnyeimet és nekiálltam tanulni. Nem igazán sikerült az anyagra koncentrálnom, de legalább egy kicsit megnyugodtam.

 Apa is végül lement a konyhába.