Hazaérve egy üzenet várt a rögzítőn. Elmosolyodtam, amikor meghallottam a fiú hangját.
„Szia Stel, itt Terry. Öhm, nem is tudom, mit akarok mondani… ja igen. Van kedved találkozni holnap délután? Érted mennék, mondjuk hatkor. Elvinnélek a szüleimhez. Szóval, ha nincs ellenedre, akkor hívj fel. Szia.”
Búgó hang jelezte, hogy Terry befejezte a mondandóját, én pedig próbáltam felemészteni a hallottakat. A szüleihez? Én? Máris? A barátnőjének tart?
Hirtelen olyan öröm fogott el, hogy először nem is vettem észre apa kocsiját, ahogy befordul a garázsba. Csak a párbeszédre lettem figyelmes. Azt, hogy mit mondtak egymásnak, nem hallottam. De tudtam, hogy Marie van vele. Sóhajtva a telefonért nyúltam, és felrohantam a szobámba. Úgy tettem, mintha nem vettem volna észre őket. Tárcsáztam Terry számát és könyörögtem, hogy vegye fel, hogy legyen kivel beszélnem. Ürügynek. Na meg, beszélni is akartam vele.
A harmadik búgás után felvette.
-Tessék.
-Terry, szia, Stella vagyok.
-Stel! –kiáltott boldogan. –Megkaptad az üzenetem?
-Igen.
-Na és, mit válaszolsz?
-Hát… nem is tudom. A szüleid tudnak róla?
-Persze.
Nagy levegőt vettem.
-Oké. Már csak apával kell közölnöm. De nem érzed túl korainak?
-Mit?
-Hogy bemutass.
-Ugyan. –nevetett. –Már a barátnőm vagy, nem?
Összeugrott a gyomrom. A barátnője?
-Szóval? –kérdezte, miután egy ideig hallgattam.
-De. –suttogtam végül. –Persze.
-Remek. Hatkor ott vagyok érted.
-Rendben. Szia.
-Szia, Stella.
Letettem a kagylót és elvigyorodtam. Azt mondta, a barátnője vagyok. Egyszerűen fel sem tudtam fogni. Örömömben ugrálni kezdtem és bekapcsoltam a hi-fi tornyon a Paramore új albumát. Ez már csak azért is nagy szó nálam, mert amióta anya elment, a zenelejátszóm ott porosodott a polcon. Nem volt erőm és hangulatom a zenére.
Hayley Williams üvöltését csak apa hangja harsogta túl a földszintről.
-Megjöttem.
-Szia. –kiáltottam, majd, mivel nem tudtam biztosan, hallotta-e, lementem köszönni neki. Jól sejtettem, Marie-val ültek a konyhaasztalnál, mindkettőjük előtt gőzölgött a kávé.
-Ó… jó napot. –mondtam kelletlenül.
-Szervusz, kedves. –nézett rám kedvesen a nő. El kellett ismernem, hogy valóban gyönyörű. De nem érhet anya nyomába.
Néhány másodpercnyi kínos hallgatás után apa törte meg a csendet.
-Szóval, újra zene szól a szobádban?
-Igen, apu. –pirultam el. –Azt hiszem, boldog vagyok.
-Akkor örülök. –bólintott Kevin.
„Még öt másodperc ebben az irtó ciki szituban és elásom magam.” –gondoltam. Így tehát megfordultam és visszamentem a szobámba.
Mosolyogva ültem a tükör előtt. Énekelgettem, és a hajamat fésültem. Igazat mondtam apának: soha még ilyen boldog nem voltam. Azt mondta, szép a hajam. Nem mondta ezt nekem még senki. Még Bobby sem. Ő csak egy fejezet volt az életemben, de Terry maga az életem. Még éreztem puha tenyerét, ahogy lágyan végigsimított rajta az étteremben. Letettem a fésűt a sminkasztal szélére, és elkezdtem befonni a tincseimet.
-Szép, ha így ki van bontva. -simított rajta végig, amikor itt álltunk a kapu előtt, búcsúzáskor.
Elmosolyodtam, és egy hirtelen elhatározással visszafejtettem a fonást.
Kopogtatás szakította félbe az álmodozásomat.
-Gyere be. -mondtam anélkül, hogy odafordultam volna.
-Stella, nem zavarok? -szólt egy ismeretlen hang a hátam mögül. A sminkasztal tükrében egy női alakot láttam.
-Miss Deinbestes... -pördültem hátra. Most minden más hiányzott volna, csak ő nem.
-Csak Marie. -intett le. -Leülhetek? Szeretnék veled valamit megbeszélni, ha van egy kis időd.
Sóhajtottam.
-Persze.
Kikapcsoltam a zenét a hi-fi tornyomon, és az ágyamra ültem. A nő helyet foglalt mellettem.
-Apukádról szeretnék valamit mondani...
-Valahogy sejtettem -forgattam a szemeimet.
-Tessék? -lepődött meg Marie.
-Jaj, elnézést. -pirultam el. -Nem akartam hangosan...
-Semmi baj. Megértem, hogy haragszol rám.
-Nézze, én nem haragszom. –kezdtem védekezni. –Maga igenis csinos, fiatal nő, és az apámnak szüksége van egy olyan társra, mint Ön. Ne haragudjon, ha rossz benyomással indítottam. Kezdjük újra, rendben?
A hölgy egy pillanatig hallgatott, majd bólintott.
-Rendben. Marie vagyok. –nyújtotta a kezét, mire elmosolyodtam.
-Én pedig Stella.
-Örülök, hogy megismerhetlek, Stella. –mondta.
-Úgyszintén. –viszonoztam.
-Szóval… -tördelte Marie az ujjait. Láthatólag nem tudott belekezdeni a monológjába. –Részvétem a mamád miatt. –nézett fel.
-Köszönöm… -mondtam. –Azt hiszem… boldog lehet, hogy apa…
Nem tudtam folytatni a mondatot.
-Nézd, én nem akarom átvenni Lora helyét. –tette a vállamra a kezét.
-Tudom, nem is azt akartam mondani. –tiltakoztam.
-Hanem?
Tényleg, mit is akartam mondani? A lényege ez volt.
Marie látta a zavaromat.
-Váltsunk témát. –ajánlotta. –Szóval, látom, boldog vagy.
-Igen. –emeltem fel a fejem. –Azt hiszem…
A nő elmosolyodott.
-Fiú van a dologban, ugye?
Zavarba jöttem és elfordultam.
-Igen.
-És mikor találkozol vele?
Visszafordítottam a tekintetemet felé.
-Holnap. –néztem a szemébe. Egy pillanatig elgondolkodtam azon, hogy vajon tényleg kíváncsi arra, amit mondok, vagy csak megjátssza a pótanyuka szerepét. De valahogy semmi gonoszságot nem véltem felfedezni abban a világoszöld szempárban, úgyhogy nagy levegőt vettem, hogy belekezdjek a „Terry-Stella” mesébe, amikor apa benyitott.
-Bocsánat, hogy megzavarom a lányos csevelyeteket, biztos rengeteg fontos dologról pletykáltok, mint vásárlás, körömlakk és én. –tette hozzá tettetett álszentséggel. -De nekem be kell mennem. Riasztó telefonhívást kaptam a kórházból. Magatokra hagyhatlak benneteket?
-Várj, veled megyek. –állt fel Marie. –Több orvos többet lát, nemde?
-Igaz. Stel? –fordult felém kérdően. Volt valami a szemében, valami kérlelés-féle. Talán azt szerette volna, ha én is jövök, és jobban összebarátkozom Marie-val.
-Egye fene. –csaptam a térdemre. –Bemegyek veletek.
-Remek! –intett apa. –A kocsi előállt. Sietni kell. Sürgős eset.
-Mi a baj? –kérdeztem.
-Autóbaleset. –mondta Kevin, miközben felkapta a kabátját. Megtorpantam. A mellkasomban hangosan dobbant a szívem. Anyu…
Éreztem, hogy apa is ugyanarra gondol, amire én. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, aztán egyszerre ugrottam be a kocsiba. Láttam rajta az eltökéltséget, és igaza volt. Mindketten csak egyre tudtunk összpontosítani: bárki is az, meg kell menteni. Ha már anyut nem lehetett…
-Ki azt áldozat? –tette fel a kérdést Marie, miközben becsatolta a biztonsági övét az anyósülésen.
-Egy nyugdíjas férfi, a nevét nem tudom. A csúszós utak miatt ütközött össze egy másik járgánnyal. Egy kocsmánál. -mondta Kevin, és beindította a motort.
-Szóval részeg volt? –folytatta a nő.
-Azt hiszem, nem. De a másik sofőr az volt.
Egyre több késztetést éreztem a fickó életének megmentésére. Anya ugyanígy halt meg. Nem történhet meg újra, akárki is az. Miközben apa kifarolt a garázsból, Marie különböző szakmai kérdésekkel és kifejezésekkel bombázta, amiknek a felét sem értettem. Nekidőltem a hideg ablaküvegnek, és azon könyörögtem, hogy maradjon életben a férfi.
De most megtörtént. Megtettem, apa kedvéért.
Kiszálltam az autóból, és nagy levegőt véve végigmértem az épületet. Nem változott. Ugyanolyan, mint akkor, amikor utoljára láttam.
Zsebre dugott kézzel ballagtam apáék mögött a kórház felé, és próbáltam nem emlékezni arra, ami itt történt, több mint egy hónapja.
A portára belépve azonnal megcsapott a klór és a fertőtlenítő maró szaga. A padokon néhány idős férfi és hölgy beszélgetett, valaki újságot olvasott, és volt olyan is, aki csak fel-alá járkált a helyiségben.
Kevin és Marie beszálltak egy liftbe, így követtem őket. A második emeletig mentünk, így kissé megkönnyebbülten lélegeztem fel. Legalább nem kell arra mennem, ahol… utoljára láttam anyát.
Beléptem apáékkal a kórterembe. Ő magára aggatott egy fehér orvosi köpenyt, majd félrehívta az ápolónőt, aki a fal melletti ágynál ült, és simogatta a beteg homlokát. A férfi eszméleténél volt, de sugárzott róla, hogy rettenetesen szenved a fájdalomtól.
Amíg Kevin és Marie az orvossal beszélt, én odaléptem a fickóhoz. Leültem az ápolónő üresen hagyott székére, és végignéztem a betegen. Az orra vérzett, homloka berepedt, a takarón heverő karja összeroncsolódott, a másik gipszben volt.
Egy ideig csak nézte a plafont, aztán hirtelen felém fordult. Kissé meglepődött, hogy csak így odaültem mellé, de nem zavartattam magam.
-Mi a neve? –kérdeztem halkan.
-Harry. Harry Priston. –felelte, miközben zihálva vette a levegőt. –Te ki vagy?
-Stella.
Egy pillanatig csak nézett rám.
-Ismerlek egyáltalán? Mit keresel itt? –köhögte.
Lehajtottam a fejem, és az ujjaimmal babráltam, mintha olyan érdekesek lennének.
-Nem akarom, hogy egyedül legyen. –mondtam.
A férfi elmosolyodott és behunyta a szemét.
-Köszönöm.
Pár percig csak hallgattunk. Apura, Marie-ra és az orvosra néztem. Láttam a szemükben, hogy a helyzet reménytelen. Nagyon megsajnáltam a férfit.
-Tudod –szólalt meg Harry -, én nem ittam. Soha. Egy kortyot sem. Mégis én vagyok itt, nem ő. Én fogok meghalni.
Összeszorítottam a fogamat.
-Nem fog meghalni. –próbáltam bíztatni.
Fájdalmasan elmosolyodott.
-Dehogynem. Megéreztem. Hidd el, befejeztem, amire hívattam.
A szemöldököm az égbe szökött, nem értettem, amit mond.
-A feleségemet a rák vitte el. –mesélte. –Özvegyként jött hozzám, pedig még csak huszonhét éves volt. Megmentettem az öngyilkosságtól. A volt férjét elveszítette, és ő maga is teljesen összetört. Ahogy összeházasodtunk, visszatért önmagához és újra élni kezdett. Mellette voltam, amikor meghalt. –nyelt egyet Mr. Priston. –Úgyhogy rájöttem. Az volt a küldetésem, hogy megmentsem őt. Felkészültem a halálra.
Erre nem tudtam mit mondani. Óvatosan a kezéért nyúltam és gyengéden megszorítottam, hogy ne fájjon neki, mégis érezze, hogy mellette állok.
-A rendőröknek szóltatok? –hallottam Kevin hangját.
-Igen, meg is vizsgálták a helyszínt. –felelt neki az orvos. –De nem bűnös, mivel nem volt részeg. A másik kocsiról viszont semmi információ nincs. A betegünk nem emlékszik rá, csak annyit mondott, hogy egy sötét autót látott.
-Hát ez nem túl nagy kezdőlökés. –sóhajtott Marie. –Millió sötét kocsi jár Milwaukee-ben.
-Látod –szólalt meg újra Harry -, nem tudnak meggyógyítani.
-Ne gondoljon erre. –fordultam vissza hozzá.
-Nem félek. –mondta. –A feleségemmel akarok találkozni.
Összeszorult a gyomrom.
-Tudja –kezdtem halkan -, az édesanyám ugyanilyen balesetet szenvedett egy hónapja.
-Igazán? –nézett Marie felé. –Pedig egy karcolás sincs rajta.
-Ó nem, nem ő. –hadartam gyorsan. –Ő csak az apám kollégája. Az anyám… belehalt a sérüléseibe.
A férfi szemében részvét jelent meg.
-Sajnálom. –simogatta meg a kézfejemet. –Ha találkozom vele Odafenn, átadom, hogy üdvözlöd.
-Köszönöm. –mondtam meghatottan.
-Stella! –szólt hirtelen apa. Megfordultam, mire intett, hogy menjek oda hozzá. Még egyszer rámosolyogtam a férfira, aztán felálltam és az orvosokhoz léptem.
-Mondott neked valamit? –kérdezte Marie.
-Nem igazán. –rántottam meg a vállamat. –Csak annyit, hogy nem fél.
-Ez jó. –pillantott bele a jegyzeteibe a harmadik doktor. –De nem segít rajta.
-Ezt meg hogy érti? –kérdeztem rosszallóan.
-Túl sok vért vesztett, Stel. Vérátömlesztésre pedig nincs már esély, hogy túlélje. Ahhoz túlontúl idős. –magyarázta Kevin.
Könnyes szemmel néztem Harry-re.
-Legalább együtt lesz a feleségével. –suttogtam. Marie biztatóan megszorongatta a vállamat, aztán kivezetett a kórteremből. Az ajtóból visszanéztem az ágyban fekvő betegre.
-Ég önnel, Mr. Priston. –mondtam.
Harry felemelte a fejét.
-Veled is, Stella. Átadom… átadom édesanyádnak az üdvözletedet.
A sírás fojtogatott, úgyhogy kimentem Marie-val a folyosóra.
-Mikor altatják el? –néztem vissza a szobára.
-Azt hiszem, holnap. –mondta a nő.
Kibontakoztam a karjaiból és az ablakhoz léptem. Lenéztem az udvarra. Néhány beteg mosolyogva sétált a szökőkút mellett. Reménykedtek a gyógyulásukban. Harry nem reménykedett. Ő a halálban hitt. Nem akart felépülni.
„Átadom, hogy üdvözlöd.” –visszhangzott a fejemben. Lassan felemeltem a fejem és az égre néztem.
-Vigyázz Harry feleségére, anyu. –suttogtam alig hallhatóan.
–Őrizd meg neki. Nemsokára látják egymást.
Ajtónyikorgás hallatszott. Kevin lépett ki rajta, nyomában az orvossal.
-Stel, Marie. –jött oda hozzánk apa. –Nekem benn kell maradnom. Itt a slusszkulcs –nyúlt a zsebébe -, én majd busszal hazamegyek.
-Rendben. –vette el Marie. –Biztos ne maradjak?
-Nem kell. –legyintett apu.
A lift felé indultunk, amikor utánam kiáltott.
-Stella, egy pillanatra!
Visszamentem.
-Kérlek –mondta kissé zavartan -, ne csinálj hülyeséget.
-Mire célzol? –tettem zsebre a kezem.
-Tudom, hogy nem szívleled Marie-t, de…
-Apa –intettem le. –Nem kell aggódnod.
-Biztos?
-Igen. –nyugtattam meg. –Nem vagyok bolond. Tudom, mennyire szereted őt. Én is kezdem megkedvelni.
Apa megkönnyebbülten elmosolyodott.
-Köszönöm, kicsim. –ölelt meg. –Most menj, nekem sok az intéznivalóm.
-Oké. Szia, apu. –fordultam meg.
-Szervusz. –hallottam a hátam mögül. Beszálltam a liftbe Marie mellé, majd leérve szótlanul lépkedtünk ki egymás mellett a parkolóba.
Azt hiszem, mindkettőnknek Harry-n járt az esze, csak más szemszögből. Ő orvosilag gondolkodott rajta, én érzelmileg. Már nem féltem. Tudtam, hogy anya jó helyre került.
Ez szép volt :)!
VálaszTörlésköszi Bence :)
VálaszTörlés