Másnap reggel arra ébredtem, hogy a nap belevilágít a szemembe az ablakon át. Beletúrtam a hajamba, kinyújtózkodtam, majd lementem a konyhába. A falióra tizenegyet mutatott. Így elaludtam volna?
Szombat volt, de Kevin még ma is dolgozott. Korgott a gyomrom, úgyhogy a hűtőhöz botorkáltam. Az ajtaján egy cédula fogadott, apám kézírásával:
„Stel, sajnálom a tegnap este történteket. Ha hazajöttem, TÉNYLEG szeretném végre megbeszélni veled mindezt. Csók, Apa.”
Sóhajtottam. Apa bocsánatot kért. Nekem is ezt kéne tennem. Végig ezen gondolkoztam, amíg megsütöttem a rántottát.
Egész délelőtt csak tébláboltam a lakásban. Nem volt semmihez sem kedvem.
Egyszer csak csöngettek.
-Kezdődik megint…-morogtam, majd kimentem üdvözölni az új vevőket. Egy idősebb férfi állt a kapu előtt, illetve egy fiatalember, feltételeztem, hogy a fia.
-Jó napot! –köszöntöttem őket. A fiú nem lehetett több tizennyolcnál, a fickó olyan ötven körüli volt.
-Jó napot! –mondta az idősebb, amikor beengedtem mindkettőjüket.
–Jason Neelie vagyok, ő az unokaöcsém, Terry Wolf. A ház iránt jöttünk érdeklődni.
-Igen, nos az apám épp nincs itthon, de én is körbevezethetem Önöket…
-Tegezd nyugodtan, nem olyan öreg!- kacsintott rám Terry, és nagybátyja felé bökött. Elpirultam, mert a fiú iszonyú jóképű volt: nálam egy fejjel magasabb, izmos kar, helyes arc, tengerkék szemek, búzaszőke haj, szívdöglesztő mosoly… Soha életemben nem láttam hozzá foghatót.
-Rendben… szóval, a kert, mint látjátok, elég nagy, közel ötszáz négyzetméteres. A lakás háromszáz, ahogy azt olvashattátok a hirdetésben is. A ház huszonöt éve épült és…
Csak dőltek belőlem a szavak, de biztosra vettem, hogy Terry oda se figyel arra, amit locsogok. Éreztem a tekintetét a hátamon, de nem mertem ránézni.
Egyre nagyobb zavarban voltam. Soha nem éreztem még így egy fiú iránt. Most először találkoztam vele. Létezhet szerelem első látásra? Nem, ez azért túl sok. Ennyire nem lehetek gyagyás. Nem, egyszerűen csak jól néz ki…
Bár valahogy nem hittem el, amit mondtam magamnak.
Jason arcára szintén inkább az unalom ült ki az érdeklődés helyett. Amikor körbejártuk a kertet, bementünk a házba.
-Jaj, de bolond vagyok! Itt fecsegek össze-vissza, meg sem kínállak titeket. Egy kávét vagy teát? Mit kértek?
Ők voltak az elsők, akiket meghívtam, de igyekeztem úgy tenni, mintha természetes lenne. Persze csak a fiú miatt tettem. Minél tovább akartam húzni az időt, csak hogy ott legyen.
–Én egy kávét kérek, köszönöm. –ült le az asztalhoz Jason.
–Én is. –mondta Terry, majd ő is helyet foglalt.
Mint aki először van a munkahelyén, és a főnökének viszi az első kész iratait, úgy bénáztam a konyhában. Hirtelen elfelejtettem, hol van a cukor meg a tej, annyira zavarban voltam Terry miatt. Pedig amióta csak járni tudtam, tevékenykedtem a konyhában. Én készítettem ebédet, amíg a szüleim dolgoztak nyaranta. Amióta anyu nem volt velünk, apára is én sütöttem-főztem.
Végre sikerült összeszedni a dolgokat és elkészíteni két csésze kávét. Ám amikor a fiú elé akartam lerakni, megbotlottam egy szék lábában, és az egész forró ital Terry ölébe borult. Kis híján sírva fakadtam, de nem akartam még rátenni egy lapáttal a bénaságomra.
-Úristen, ne haragudj! Tényleg, bocsánat! Keresek egy inget az apám holmija között…
-Nem kell!- mosolygott a fiú. –Úgyis meleg van, majd hazamegyek ing nélkül.
Ezzel kibújt a felsőjéből, én pedig elámultam: Terry-nek roppant kidolgozott és izmos felsőteste volt.
-Legalább hadd mossam ki! –könyörögtem, nehogy egy bunkó kiscsajnak tartson, aki még arra sem képes, hogy helyrehozza a hibáját.
Végül beleegyezett, én pedig fölvittem, és bedobtam a mosógépbe. Titokban reménykedtem, hogy a nadrágja is kávés lett, de gyorsan kitöröltem a gondolatot a fejemből. Csak nem veszi le a gatyáját egy idegen csaj előtt… Ennyire nem lehetek perverz!
Amikor leértem, sűrű bocsánatkérésbe kezdtem, de a fiú csak mosolygott.
-Semmi baj, megesik. Amúgy miért akarjátok eladni a házat? –kérdezte. Az ajkamba haraptam, nehogy elsírjam magam.
-Az… édesanyám meghalt…
Terry elkomorult.
-Ó, ne haragudj, nem tudtam. Nem akartalak megbántani.
-Semmi baj…-töröltem le egy kiszökött könnycseppet. –Nem tehetsz róla, tényleg nem tudhattad.
Jason megköszörülte a torkát, mire mindketten ránéztünk.
-Azt hiszem, mennünk kell… Köszönjük a vendéglátást, Stella. A házon pedig még gondolkodunk. Ha bármi van, majd telefonálok. Viszontlátásra!
-Viszontlátásra… illetve sziasztok -engedtem ki őket a kapun. Terry beült az anyósülésre, én pedig sokáig néztem utánuk.
Becsuktam az ajtót és leültem a küszöbre. Egyvalami nem hagyott nyugodni: Honnan tudta Jason a nevem? Nem mutatkoztam be… bunkó módon. Ezzel is bebizonyítottam Terry-nek, milyen szánalmas vagyok. De most nem ez volt a lényeg, hanem Jason.
És miért volt olyan szótlan?
-Na mindegy… -motyogtam.
Később felhívtam Vicky-t, hogy találkozzunk. El akartam neki mesélni Terry-t.
Apa cetlijét a hűtőn megfordítottam és ráfirkantottam egy üzenetet:
„Elmentem a városba. Délután jövök. Stella”
Kis gondolkodás után odaírtam még:
„Ja, és bocsi hogy kiborultam. Szeretlek.”
Kimentem a kertbe, felültem a Yamaha Yog R típusú robogómra, és bementem a városba.
Vicky-vel a mozi előtt találkoztunk. Ő pontosan az ellentétem: én alacsony, világosbarna, hosszú hajú, kék szemű kis csúnyaság vagyok, ő magas, fekete rövid hajú, fekete szemű szépség. A stílusunk is teljesen más: én nem szeretek úgy öltözködni, mint mások, megelégszem egy sima blúzzal egy buliban, ő viszont mindig pontosan követi a divatot. A múltkor rocker volt, most éppen emo. Frufrut növesztett, és vastagon kihúzott szemébe fésülve hordta. De bármennyire is különböztünk, mégis összeillettünk. Mint már említettem, születésünktől fogva legjobb barátnők voltunk.
-Na mi az a fontos, amit akartál mondani? –kérdezte, miközben titokzatosan vigyorgott.
-Hát… Először is apa randizik. Másodszor…
-Mi?! Kivel? Hogy? Mikor?
-Valami Marie… azt hiszem, kollégák. Nekem persze nem is szólt… De eléggé fájt a dolog.
-Szép kis „kolléga” az ilyen… -morgott Vic.
-Tudom… eléggé kiakadtam. Összevesztem apával miatta.
Egy ideig csak némán mentünk egymás mellett tovább.
-Na és mi a másik dolog? –törte meg a csendet Victoria.
-Ja, hát… ma jött két érdeklődő a házhoz. Egy ötven körüli férfi és az unokaöccse… az a srác alig tizennyolc és… és olyan jól néz ki, Vic! –áradoztam.
Elmeséltem neki az egész történetet.
-Leöntötted kávéval? –sipította. –Ez komoly? És mi lett?
-Nálam van az inge…-vigyorogtam.
Victoria tapsikolt örömében.
-Stellának pasija van, Stellának pasija van!
-Pssszt! Nem a fiúm, Vic, csend! –intettem csendre nevetve.
-Bocs, de annyira örülök! –mosolygott. –És mi lesz Bobby-val?
Ez a kérdés szíven ütött. Bobby Road volt az első és az előző fiúm. Megcsalt, de én szerettem. Újra akartuk kezdeni. Pont most, amikor végre sikerült elfelejtenem, és jött egy újabb fiú, aki elkezdett tetszeni, Vic előhozta a témát…
-Jaj, Stel, ne haragudj, nem akartalak megbántani… -kiáltott fel Vicky komor tekintetem láttán.
„Pedig sikerült” –morogtam magamban, de csak ennyit mondtam, miközben mosolyt erőltettem az arcomra:
-Semmi baj, Vic. Nem tehetsz róla.
-De igen, nem lett volna szabad ezt mondanom… ne haragudj.
-Nem haragszom, tényleg… hé, nem nézzük meg azt az új filmet, amiben Tom Cruise játszik? Azt hallottam, hogy jó…
Szomorúan mosolyogtam közben. Vic megérezhette, hogy megbántott, ugyanis kifizette a mozijegyemet és a pop cornt is ő vette meg. A film valóban izgalmas volt, de nem kötötte le teljesen a figyelmemet. Inkább Jason-ön gondolkoztam. Honnan tudhatta meg a nevemet?
A film végeztével Vic tanácsára beültünk a kedvenc kávézónkba.
-Na és, van barátnője? –kacsintott a barátnőm. Nevetve hozzávágtam egy szalvétagalacsint.
-Nem tudom, nem beszélgettünk túl sokat. –feleltem mosolyogva.
Vicky-nek az arcára fagyott a mosoly. Tátott szájjal bámult a hátam mögé.
-Mi van? –fordultam meg nevetve, de elakadt a szavam.
-Atya…úr…isten… -dadogta suttogva a barátnőm. Rákvörös lett a fejem, ahogy felismertem a fiút: Terry fehér ingben, fekete nadrágban, laza, kusza szőke hajjal közeledett felénk.
Villámgyorsan visszafordultam Vic-hez.
-Ez ő! –motyogtam. –Terry. Akiről meséltem.
Vicky-nek még szélesebb lett a mosolya.
-Hát nem túloztál, hogy jóképű. Eszméletlen.
-Vic, nyugi! –sziszegtem. A srác odalépett hozzánk, és mosolyogva megszólított:
-Sziasztok, mit hozhatok?
-Ööö… -tehetetlenül néztem rá. Pár tincse csillogó kék szemébe hullott, amitől még inkább csak zavarba jöttem. Terry arca felvidult.
-Stella! Hogysmint?
-Öhm… köszönöm jól vagyok… -szinte elsüllyedtem. –Szóval, pincér vagy?
-Mellékmunka. –rántotta meg a vállát lazán a fiú. Pár másodperc kínos hallgatás után észbe kaptam.
-Ó, ne haragudj, ő a barátnőm, Vicky. –mutattam rá.
-Helló. –intett fél kézzel a srác. A barátnőm szinte elalélt ettől a „helló”-tól.
-Szóval, mit hozhatok? –ismételte meg a kérdést Terry.
-Nekem egy cappuccinót, és egy fánkot. –hajolt előre ragyogó mosollyal Vic. –De ha akarod, felvásárolom az étlapot, van időm. –kacsintott a fiúra.
Szúrósan néztem rá, aztán dadogva kértem egy feketekávét, vaníliás gofrival.
-Máris hozom. –mosolygott a pincérfiú és eltűnt a konyhában.
-Muszáj volt itt flörtölnöd vele? –estem neki Vicky-nek.
-Most miért? –tárta szét a karját ártatlanul. –Nem azt mondtad, hogy nincs barátnője?
-Én ilyet nem mondtam, én csak… -tényleg, miért is vagyok féltékeny Vic-re? Elvégre nekem nem tetszik Terry. Nem, még csak be se jön. Nem, egyáltalán nem…
-Stella, te féltékeny vagy? –vigyorgott.
-Nem, én…
-De az vagy. Tetszik neked. Beleestél. –Victoria egyre jobban belelkesült.
-Na, ennyire ne menjünk bele. És halkabban, légyszives.
-Szóval tetszik, igaz? –mosolygott sejtelmesen.
-Hát, nem is tudom… -hajtottam le a fejem. –Nem is ismerem. Csak egyszer találkoztunk. Talán több idő kéne, amíg…
Nem tudtam befejezni, mert a fiú megjelent, kezében a két kávéval és a sütikkel.
-Köszönöm. –mosolyogtam.
-Mondd csak –tenyerelt az asztalunkra a srác -, a házzal mi újság?
-Hogy érted? –csavargattam a hajtincsemet. Remek. Már megint zavarba jöttem.
-Hát… -vakarta a fejét. –Jason úgy gondolja, lehet, hogy megveszi.
-Igazán? –ragyogott fel az arcom, ugyanakkor le is lombozódtam. Szóval mégis eladjuk. Már nincs remény.
-De nem ígérek semmit. –folytatta. –Annyit mondott, hogy „nagyon valószínű”. Ami nála a kilencvenkilenc százalékot jelenti.
-És mikor lesz biztos? –kérdeztem.
-Nem tudom. A menyasszonyától függ. Hogy az esküvőjük előtt vagy után akar beköltözni.
-Értem. –valamire már nagyon kíváncsi voltam egy ideje. –Te, kérdezhetek valamit?
-Persze. –felelte mosolyogva. De jól áll neki ez a fehér ing és ez a szembe lógó haj! És ahogy rám néz… szóval, vissza a Földre, hol is tartottam…
-Te a nagybátyáddal laksz?
Értetlenül nézett rám.
-Csak mert vele jöttél… tudod, megnézni a házat. Azt gondoltam…
-Ó –nevetett. –Nem. Csak elkísértem, tudod, a menyasszonya megkérte, hogy legyen meglepetés. Nem akarja látni a lakást a beköltözésig. Rábízta Jason ízlésére. Megkért, hogy segítsek neki választani, hátha ketten okosabbak leszünk. Tudod, több szem többet lát. –már megint mosolyog. Ez elképesztő.
-Értem. –béna vagyok. Mindenre csak azt tudom felelni, hogy értem. Hülyét csinálok magamból.
A konyhából egy sötétbőrű, szakállas, fehér köpenyes ember lépett ki.
-Terry fiam, várnak a kettes asztalnál! Nem most csajozunk, munka van, gyerünk!
-Nos, jó étvágyat. –intett a fiú, majd a másik vendégekhez lépett, akikhez a szakács irányította.
-El se hiszem, hogy milyen helyes! –sipákolt Vicky.
-Pszt! –néztem körbe riadtan, de szerencsére Terry nem hallotta.
-Olyan szerencsés vagy. –lelkendezett tovább, kicsit halkabban.
-Én? Miért? –hitetlenkedtem.
-Hát nem veszed észre? –csapott a homlokára Vic. –Odavan érted!
-Képzelődsz… -pirultam el. Túlságosan szeleburdi.
-Nem láttad, ahogy rád néz? –hadonászott tovább. Nem válaszoltam, inkább nekiláttam a kávémnak.
-Vak vagy, Stel. –rázta a fejét. –Látom rajta, hogy bejössz neki.
Hagytam, hadd higgyen azt, amit akar. Én nem voltam benne száz százalékig biztos, hogy egy ilyen szerencsétlen, béna, totálisan égő lány tetszene egy ilyen tökéletes pasinak, mint Terry. Kizárt. Mint a tinifilmekben: a jelentéktelen kislány ábrándozik a hibátlan szőke hercegéről, közben folyton beég, és a srác nem veszi észre. Remek.
Ez a kis humor jól jött, a szomorú részek után :))!
VálaszTörlés:) ez egy ilyen történet. senki sem szeret depis sztorit olvasni :D
VálaszTörlés