Otthon meglepetés fogadott: apa kocsija nem volt a feljárón. Általában négyre ér haza, már azonban öt is elmúlt.
Lerúgtam a cipőmet, a kabátomat pedig felhajítottam a fogasra, majd a konyhába mentem valami innivalóért.
A hűtőn újabb üzenetet találtam – de ezúttal nem Kevintől.
„Stella! Még mindig nem veszel komolyan? Azt hiszed, viccelek? Igenis meg akarlak ölni. Nem is akármikor. Lesz egy kis ajándékom édesapád számára a születésnapján…”
-Atyaúristen! –sikítottam. - Ez a valaki… járt a házunkban! Tudja a címemet! És ráadásként… Kevin születésnapján akar engem megölni! De hiszen… Apa szülinapja akkor van, amikor…
-Bizony, ugyanakkor van, amikor a házassági évfordulójuk anyáddal! –hallottam ugyanazt a rémisztő hangot a hátam mögül, ami az álmomban és a telefonban is volt…
A szívemmel a torkomban megfordultam, de nem volt ott senki. A következő pillanatban zaj hallatszott. Mintha valami összetört volna.
A fürdőszoba felől jött a hang. Lélekszakadva felrohantam, de nem láttam sehol senkit, csak az ablak volt nyitva. Odafutottam: egy távolodó alakot vettem ki, sötét köpenyben. Követtem a szememmel: Jeremy Danstone háza felé futott.
Olyan gyorsan, amennyire csak tudtam, becsuktam az ablakot, ekkor éles fájdalom hasított a meztelen talpamba. Egy törött üvegszilánk. Körülnézem: a sarokban ott volt anya egyik legkedvesebb holmija –összetörve. Egy üvegtál, amit a szüleitől, az én nagyszüleimtől kapott nászajándékba húsz éve – darabokban hevert.
A szilánk véresre vágta a lábamat, de elbotorkáltam fél lábon a maradványokhoz. Európai darab volt, azt hiszem, francia.
A temérdek éles üvegcserép között ott volt egy kép is: anya és apa esküvői fényképe. De Kevin arca hiányzott. Mintha valaki kiégette volna…
Sípolva vettem a levegőt. És apa még nincs itthon… Ez pedig annak a műve, aki meg akar ölni… egy gyilkosnak…
Az alak pedig Jeremy Danstone háza felé szaladt… Lehetséges, hogy…?
Ebben a pillanatban ajtónyitódást hallottam a földszintről. Apa hazajött. Hála istennek! Ezek szerint semmi baja.
-Viszlát, Marie. –hallottam, majd az ajtó becsukódott, majd nem sokkal később egy autó brummogó motorhangja távolodott.
Felsóhajtottam. Nem kellett volna így kibuknom tegnap este. Bocsánatot kell kérnem. Ezt az ügyet nem beszélhetjük meg a hűtőszekrényen. De a törött üveg nyomait el kell tüntetnem. Kevin nem tudhatja meg ezt az egészet. Azt hinné, megőrültem, vagy csak azon mesterkedem, hogy távol tartsam Marie-tól vagy valami hasonlón. Pedig semmi ilyenről természetesen nincs szó. Lehet, hogy Kevin valóban veszélyben van. Nem véletlenül az ő születésnapján akar az a valaki megölni, és az sem véletlen, hogy az arca ki van égetve az esküvői fotóról… Nagyon féltettem apát. Ő az egyetlen, aki maradt nekem a családomból, a nővéremen kívül, de ő Kanadában tanult.
Június nyolcadika. Kevin születésnapja. Anyáék házassági évfordulója. Az én halálom napja. Még két hónap. És ki tudja, mi lesz Kevinnel, ha én meghalok.
Nem, egyelőre nem szólhattam neki. Talán ha komolyabbra fordul a dolog. Ha a fenyegetéseknek végre megtalálom az okát. Kerestem egy seprűt, és összeszedtem az üvegszilánkokat. Valami olyan helyet kellett keresnem, ahol apa nem találja meg. Végül úgy döntöttem, hogy a fürdőszobaszekrény lesz a megfelelő. Kevin úgysem kutat az intimbetétek között. Beletettem egy dobozba, majd elraktam őket. Összeszorítottam a fogam, és lementem a földszintre. Bocsánatot kellett kérnem.
Amint leértem a lépcsőn, megláttam apát: az asztalnál ült, üres tekintettel nézett a semmibe és kavargatta a kávéját.
-Apa… -kezdtem, de nem felelt.
-Beszélni szeretnék veled… -folytattam egy kis csend után. Fel sem nézett, csak a szabad kezével a mellette lévő szék felé mutatott. Engedelmesen helyet foglaltam, majd meg sem vártam, hogy szóljon, beszélni kezdtem.
-Annyira sajnálom az egészet, de tényleg! Nem lett volna szabad így kiborulnom. Felnőtt ember vagy, azt teszel, amit akarsz. Nekem nincs beleszólásom. Ez a Marie… biztos hozzád való nő. Szép, fiatal, feltételezem, hogy okos és kedves is. Én… én nem akarok beleszólni az életedbe. Legyél Marie-val, ha neked az jó. Engem nem zavar, túlélem. De kérlek, ne legyünk haragban! Ne a hűtőszekrényen beszéljük meg a dolgot. Én sajnálok mindent. Nem is tudom, hogy képzelhettem azt, hogy…
Nem bírtam folytatni. Kevin rám nézett, majd újra a kávéjába.
-Stella, én már rég megbocsátottam… -mondta halkan. –És nem gondoltam volna, hogy ez a dolog ennyire bánt téged. Megmondtam Marie-nak, hogy amíg veled nem tisztáztam ezt a dolgot, addig nem tartjuk „olyan” szinten a kapcsolatot.
-Apa, de én nem…
-Stella, igazad volt. Nem lett volna szabad így belevágnom egy újabb kapcsolatba Lora után.
-Apa hallgass meg!
-Tudom, hogy zavar téged, hogy másik nővel vagyok. De véget vetek ennek. A te érdekedben.
-Apa!!! –kiáltottam, és felugrottam a székről. –Komolyan azt hiszed, hogy nekem nem fontos a te boldogságod? Azt akarom, hogy boldog legyél, és ne az én érdekeimet helyezd előnybe, különösen, ha rólad van szó! Oké?!
Kevin arcáról lerítt a döbbenet.
-Köszönöm, kicsim –mondta. –De biztos, hogy jó lesz így neked?
-Az nem számít! Csak te számítasz! De ha ez megnyugtat, igen, jó lesz nekem, ha látom, hogy boldog vagy.
Egy percig mindketten hallgattunk.
-Tudod, -kezdte mosolyogva –pont olyan vagy, mint édesanyád volt. Ő ugyanígy magyarázott nekem. Sosem gondolt magára. Kiállt mások mellett. Egyszer… amikor egy súlyos vírus tört ki a városban, naponta tíz-tizenöt beteget kellett ellátnom. Sokszor csak este kilenc körül értem haza. Te még nem emlékezhetsz rá, hisz kicsi voltál, de akkoriban fáradt és ingerült voltam. Gyakran mondtam vagy tettem olyasmit, amit nem gondoltam komolyan. Már éppen fel akartam adni, hogy többet lehessek veletek, és kicsit megnyugodjak, úgy gondoltam, betegállományba vonulok egy hónapra, amikor Lora elém állt és közölte, hogy nem tehetem. Nem hagyhatom ott a betegeimet egy hónapig, csak hogy nektek jó legyen, és ne arra ébredjetek, hogy megint összetört egy tányér. Tisztán emlékszem arra a beszélgetésre. Ugyanitt állt, ahol most te, ugyanezzel a nézéssel. Kiköpött ő vagy. Addig magyarázkodott nekem, amíg be nem adtam a derekamat. Nem azért csinálta, hogy engem lefárasszon. Tudta, hogy imádom a munkámat. Nem akarta, hogy abbahagyjam, mert az nekem lett volna rossz. Most hogy itt állsz, és az én javamat akarod, eszembe juttattad őt.
-Nem akartam fájdalmat okozni… -hebegtem.
-Nem, Stel. Nem okoztál. Örömet szereztél nekem vele. Köszönöm. Azt hiszem, ideje továbblépnünk. Nem szabad, hogy örökké a gubónkban éljünk. A pillangó egyszer kifejlődik –és akkor elrepül. Nem zárkózik be örökké a bábjába a világ elől.
Elmosolyodtam azon, amit apa mesélt. El is feledkeztem a titkos látogatómról a fürdőszobában. Később jutott csak eszembe, amikor már este bebújtam az ágyba. Jeremy Danstone egy félelmetes ember. És a fenyegető az ő háza felé futott. Ebből két dolog következhet: vagy Jeremy küldözgeti a leveleket, vagy őt is meg akarják ölni. Az utóbbit kevésbé tartottam valószínűnek. Tehát Jeremy a gyilkos. Vagyis… a leendő gyilkosom. A szívem vadul vert, amikor ezt végiggondoltam.
Kopogás szakította félbe a rémületemet.
-Ébren vagy? –hallottam Kevint.
-Igen… -ültem fel az ágyamban.
Kinyílt az ajtó. Apa jött be, kezében egy ismerős ruhadarabbal.
-Ezt most szedtem ki a mosógépből. Nem tudod, kié lehet? –majd érdeklődve végigmért.
Ekkor ismertem rá az ingre: hiszen ez Terryé! Jézusom, hogy fogom ezt elmagyarázni apának?
-Öhm… hát…
-Stella, van valami, amiről nem tudok? Ez itt biztosan nem az én ingem.
Hallgattam. Elmondhattam volna neki az igazat, de úgyse hitte volna el. Mit hihet egy apa, akinek a tizenhat éves kamaszlánya kimos egy ismeretlen inget?
-Apa… én nem…
-Kié ez a fölső? Talán a tiéd? –kérdezte gúnyosan. –És ha nem, kié és hogy kerül ide?
-Apa, megbeszélhetnénk ezt holnap? Elég fáradt vagyok…
-Persze. Örömmel hallgatom holnap az éjszaka kitalált kifogásodat. Az előbb azt hittem, te tényleg olyan vagy, mint Lora, de úgy látszik, tévedtem. Kérlek, ha van valami, velem előre közöld, ha megkérhetlek. Vagy amikor akarod. De közöld velem. Én nem fogom megtiltani.
-Te sem közölted velem, hogy Marie-val mész vacsorázni! –szaladt ki a számon hirtelen.
Kevin ledöbbent arccal állt az ágyam végében. Egy percig némán meredt rám. Majd ledobta az inget a székemre, és kiment a szobámból. Alig tudtam lélegezni. Kevin azt hiszi, hogy… együtt voltam egy fiúval? Nem feltételezhet ilyet rólam! Nincs is barátom! Dühösen és hirtelen dőltem hátra, úgyhogy be is vágtam jól a fejem a falba.
-Remek. –morogtam. –Ennél már csak rosszabb jöhet.
Mintha a természet is egyetértene, odakint megdördült az ég és esni kezdett az eső.
Másnap reggel apát nem találtam sehol. Vasárnaponként csak délután dolgozott, így kizárt, hogy a munkahelyén lett volna. Arra gondoltam, biztos Marie-val van. Bár Kevinnek azt mondtam, hogy nem zavar kettejük kapcsolata, ez mégsem volt igaz. Igenis fájt, hogy apám ilyen gyorsan túllépett Lora halálán. Mégsem szólhattam neki, hiszen számomra apu boldogsága volt az egyik legfontosabb dolog az életemben.
E gondolat hatására eszembe jutott valami. Egy kép a gyermekkoromból. Karácsonyeste volt, én –a kilencéves, babaarcú kislány- a fa alatt álltam és a mérhetetlen sok ajándékcsomagra meredtem. Nem tudtam, melyik az enyém. Anya –aki addig csak apával nézte a tétlenségemet, most hozzám hajolt.
-Az a piros csomag. –mutatott a sarokba. Idegességem felengedett és az ajándékomhoz rohantam. Lora, Kevin és az akkor tizenhét éves Jenny csillogó szemekkel figyelt.
A doboz címkéjén a következő állt:
„Aputól”
Sosem hittem a Mikulásban vagy abban, hogy az angyalkák hozzák az ajándékokat karácsonykor. A szüleim úgy neveltek, hogy távol maradjon tőlem ez az egész –így később sem fogok csalódni. Az áruházakban, amikor a „Mikulás” egy széken ült és minden gyerek a fülébe súgta a kívánságát, én mindig diadalmasan anyuékra pillantottam, hogy lássák: én tudom, hogy a piros köpenyes bácsi valójában csak a polgármester unokaöccse.
Így nem okozott gondot, hogy láttam, kitől kapom a csomagot. Izgatottan bontottam ki az ajándékomat. Hónapok óta nyúztam Kevint egy olyan Barbie babáért, amilyet az osztálytársam, Stacie kapott, és büszkélkedett vele. Biztos voltam benne, hogy apa beadta a derekát, és megvette nekem.
Végre feltéptem a doboz tetejét. Ám az a magabiztos mosoly, ami kezdetben az arcomon volt, lehervadt. A várva-várt beszélő, szuperfunkciós baba helyett egy plüss Micimackó-figurát kaptam.
A sírással küszködtem, de anyu odajött hozzám és a fülembe súgta:
-Menj, és köszönd meg apunak. Tudom, nem az, amire vágytál, de ő szeretettel vette neked.
Szipogtam egy kicsit, aztán bólintottam. Megtöröltem az arcomat, és Kevinhez szaladtam. Átkaroltam a nyakát és odasúgtam neki:
-Köszönöm…
Szorosan átölelt. Éreztem, hogy boldog. Akkor megígértem magamnak, hogy mindig az lesz az első az életemben, hogy neki és anyunak soha ne okozzak fájdalmat.
Letöröltem az emlékek hatására kigördülő könnycseppet az arcomról.
-Mindig ennek a célnak kell lebegnie a szemem előtt. –emlékeztettem magam. – Hogy Kevin boldog legyen.
Gondolataimból a telefon csörgése szakított ki.
-Halló? –szóltam bele.
-Stella, te vagy az? –hallottam egy ismerős, kellemes hangot.
-Én vagyok… kivel beszélek?
-Szia, Terry Wolf vagyok! Tudod, ott hagytam nálatok az ingemet, nemde?
-Ó, igen! –örültem meg. –Van kedved… vagyis, mikor tudnál eljönni érte?
-Hát… jelenleg nem csinálok semmi különöset. Ha nem zavarok, akár most is át tudok menni.
-Dehogy zavarsz! –csúszott ki a számon, kissé hangosabban és pár fokkal magasabban, mint kellett volna. –Vagyis, gyere csak nyugodtan!
-Oké, akkor indulok is. Szia!
-Szia… -mondtam a búgó kagylónak, ugyanis a fiú már letette. Pár pillanatig csak álltam a telefonnal a kezemben, majd felrohantam a szobámba. Felvettem a kedvenc felsőmet, befújtam magam a legfinomabb illatú parfümömmel, kifésültem a hajamat, kifestettem a szememet, majd leszaladtam a konyhába és felsöpörtem a padlót. Minden dolgot tökéletessé akartam varázsolni.
Alig pár másodperccel az után, hogy minden a helyére került, csöngettek.
Felpattantam. A lehető legszebb mosolyomat vettem elő. Megigazítottam a hajam, kinyitottam az ajtót és köszöntem…
-Szi… -de nem fejeztem be.
Elakadt a lélegzetem.
Nem az állt ott, akit vártam.
Hosszú másodperceken keresztül néztem a gyilkos szomszédom mélyen ülő, rideg szemeibe.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése