Olyan volt, mint egy nyálas amerikai tinifilm. Felbukkant számomra a tökéletes, szőke herceg, fehér ló helyett Audival. Minden olyan hibátlannak tűnt – de mégsem lehetett az.
Másnap reggel ragyogó napsütésre és madárcsicsergésre ébredtem. Kidörzsöltem az álmot a szememből, és próbáltam visszaemlékezni, mi is történt velem tegnap este.
Igen, megcsókolt a parkolóban. Már a gondolat hatására is kellemesen bizsergett a bőröm. Eszméletlen jó volt. Aztán hazahozott ide. Apa már aludt, amikor beléptem a házba. Nem is lett volna túl jó ötlet, ha találkozom vele. A fellegekben jártam.
Össze kellett szednem magam, mert késésben voltam a suliból. Magamra kaptam egy pólót és egy farmert, benyomtam a táskámba egy pulcsit és lerohantam a lépcsőn.
-Hogy érezted magad tegnap este? –hallottam a konyhából. Megpördültem a sarkamon.
-Remekül. –pukedliztem, mint egy idióta. Aztán kivettem egy szelet sajtot apa tányérjából, beleharaptam, és lábujjhelyen ugrálva elhagytam a házat, miközben Kevin leesett állal, tehetetlenül nézett utánam. Hát, mit tegyen az ember, ha a lánya szerelmes?
A sulihoz érve Vicky kitörő lelkesedéssel fogadott.
-Mesélj, mi volt? –ugrándozott. Alig kaptam levegőt, úgy szorított.
-Hé, megfojtasz! –bontakoztam ki nevetve az öleléséből.
-Ó, bocs. –nézett bűnbánóan, majd újra rákezdett a kérdezősködésre.
-Szóval? Mindent tudni akarok!
De csak vigyorogtam.
-Vic –mondtam –azt hiszem, már van barátnője.
Ledöbbenve állt egy pillanatig, aztán sikongatva a nyakamba ugrott ismét.
-Jaj, Stella, annyira örülök neked! Mi volt? Részletes beszámolót kérek mindenről!
-Hát… beszélgettünk az étteremben. Ó Vic, az a hely csodálatos! –áradoztam. –De ugyanakkor iszonyú drága. És van egy kis tetoválás a csuklóján. Megengedte, hogy megnézzem. –mosolyogtam mindentudóan. –Aztán… aztán a parkolóban megcsókolt.
-Megcsókolt?! –ugrott fel Vicky. Néhány szempár kérdőn meredt ránk, amikor elhaladtunk a folyosón, a szekrények mellett. Megálltam a sajátomnál és kivettem az angolkönyvemet.
-Meg. –rántottam meg a vállamat, mintha ez olyan hétköznapi dolog lenne. Pedig nem volt az. Becsaptam a suliboxom ajtaját, amikor hirtelen hátrahőköltem. Egy fiú állt közvetlenül mellettem, de olyan közelségben, hogy még Vic is elcsodálkozott.
-Helló. –mondta a srác.
-Ismerlek? –vontam fel a szemöldökömet.
-Te vagy Stella Stewarscott? –kérdezte, mit sem törődve a csodálkozásommal.
-Attól tartok. –mértem végig. -Segíthetek?
-Az angoltermet keresem.
Keresztbe fontam a karom a mellkasomon.
-És ehhez miért én kellek? Honnan tudod a nevem?
-Szóval nem mutatod meg, merre van? –sóhajtott. Úgy tűnik, élvezte, hogy semmibe veszi a kíváncsiskodásomat.
-Második emelet. –morogtam. –Balra a harmadik.
-Köszi. –vette a vállára a táskáját, majd elindult felfelé a lépcsőn.
-Ez meg ki volt? –kérdezte Vicky.
-Gőzöm sincs. –ráztam meg a fejem. –De hogy nem az angoltermet kereste, az biztos.
-Honnan veszed?
-Onnan, hogy teljesen rossz irányba megy. –mutattam a fiú hátára, aki épp a tanári szobába nyitott be.
-Lehet, hogy eltévedt. –tűnődött Vic.
-De ahová én igazítottam útba, az a másik irányba van. –értetlenkedtem. –Na mindegy. Azt hiszem, van jobb dolgom is, mint ezzel foglalkozni.
-Igen, például az angol irodalom. –legyintett Vic, úgy, ahogy a tanár szokta.
-Miss Stewarscott –emeltem fel a csuklómat, bár fokkal magasabb hangon, mint szoktam. –Kérem, fejezze be a társalgást!
Nagyot nevettünk Mr. Wibbs kifigurázásán. Ám az öröm nem tartott sokáig, mert megszólalt a csengő, és rohannunk kellett órára.
Mint kiderült, a srác nem blöffölt. Erről akkor bizonyosodtam meg, amikor az angoltanár belépett az ajtón, nyomában az említett fiúval. Lecsapta a tanári asztalra az osztálynaplót, mire minden zaj elhalkult a teremben. Andrew Wibbs nem igazán az a fajta ember, akivel viccelődni lehet. Nagy tekintéllyel bírt mind a tanári kar, mind a diáksereg közt.
Nem is pazarolta az időt az új diák bemutatására, egyszerűen csak a mellettem üresen álló pad felé bökött. A srác szót fogadott, és helyet foglalt a jobb oldalamon.
Az óra első felében nem nagyon vettem tudomást róla, de végül nem bírtam tovább és egy papírkát csúsztattam az asztalára:
-Honnan tudtad a nevem?
-Hm?
-Az előbb, a folyosón, megszólítottál.
-Ja, hogy te vagy az! A tanár elmondta még reggel, hogy melletted fogok ülni. Kikerestelek az évkönyvben, hogy ne legyél annyira ijesztő.
-Ijesztő?!
-Úgy értem, idegen…
-Aha. És tényleg nem tudtad, hogy merre van az angolterem?
-De tudtam.
Értetlenül meredtem rá.
-Van barátom. –írtam. Jó, ez lehet, hogy nem volt teljesen igaz, de nem tudtam másképp lerázni.
-Tudom. –jött a válasz. –Ki mondta, hogy akarok tőled bármit is?
Oké, ebben is volt valami. De mi az, hogy mindent tud rólam?
-Ki vagy te? –kérdeztem.
-Egy srác. A padtársad. Egy ember.
-Roppant szellemes. Mi a neved?
-Mark.
-Ennyi?
-Ennyi.
Több nem is érdekelt. Ez a gyerek nem normális. Csak játszik velem. Az óra hátralévő részében Shakespeare drámáira próbáltam összpontosítani. Amikor csak Mr. Wibbs kérdezett valamit, jelentkeztem, és reménykedtem, hogy felszólít. Nem akartam tovább bájcseverészni „Mark Ennyivel”.
-Mit gondoltok, mi okozta a Capulet és a Montague család közti ellenszenvet? –nézett körbe a szemüvege fölött a tar vörös hajú, alacsony, duci irodalomtanár. A magasba lendítettem a kezem, a férfi pedig felém intett.
-A két família évszázadok óta viszályban áll egymással. –szólalt meg valaki helyettem. Dühösen pillantottam Markra, aki mit sem törődve ezzel, szemrebbenés nélkül folytatta.
–Egyikük sem emlékszik már az ellenszenv okára, mivel már nem is ugyanaz a család él, akik elkezdték a konfliktust. Dinasztiáról dinasztiára szállt ez a hagyomány. Igen, szinte már hagyomány lett belőle. Szóval senki sem tudja megmondani. Valószínűleg két ember középkori nézeteltérése robbantott ki ekkora konfrontációt, ami apáról fiúra szállt.
-Gratulálok, Mark. –biccentett Wibbs. –Új diák létedre igen okos vagy és jól válogatod meg a szavaidat.
-Köszönöm, uram. –rántotta meg a vállát a fiú, és tovább firkálgatott valamit a füzetébe.
Leesett állal meredtem rá, mire oldalra nézett, és egy apró mosoly jelent meg a szája sarkában.
-Mit röhögsz? –súgtam neki.
-Aranyos vagy, amikor csodálkozol.
Elkaptam a fejem. Éreztem, hogy elvörösödöm, mint mindig, amikor azt mondják, „cuki” vagyok. Pedig ez egy tapló srác. Így a pirulást a dühömre fogtam. Igen, csak azért vagyok ilyen piros, mert mérges vagyok rá.
-Hagyj engem békén. –morogtam.
-Miss Stewarscott! –kiáltott rám valaki. Felkaptam a tekintetem. Wibbs a katedrán állt, és szigorú arccal bámult rám.
-Hagyd szegény Markot az órára figyelni. Ő, veled ellentétben a tananyagra koncentrál. –a szemem sarkából láttam, ahogy az emlegetett szamár elvigyorodik. –Légy oly kedves, és ne beszélj hozzá az órám alatt. Nem csak az ő kedvéért, hanem a te érdekedben is. Elnézve a múlt heti dolgozatodat, van mit javítanod.
Már az egész osztály engem nézett.
-Elnézést, uram. –fújtattam, mire Wibbs visszafordult és tovább tartotta az agyserkentő oktatást a Rómeó és Júliáról.
Óra után összefutottam Vicky-vel a folyosón, a szekrényeknél.
Csapzott hajából és elkenődött szemfestékéből ítélve tornaórája lehetett. Kihalászott egy fésűt a boxából, és az ajtóra akasztott tükörben megigazította a frizuráját.
-Te, a teremkereső srác, mint kiderült, együtt fog velem járni angolra. –mondtam neki, miközben előkerestem a rajzfelszerelésemet.
-Áú! –Vic kitépett egy nagy fürt hajat a fésűjéből. -Mi a franc? Ez komoly? –kérdezte, miután sérültnek vélt fejbőrét vizsgálta a tükörben.
-Igen. –sóhajtottam. –De egy nagy barom. –tettem hozzá.
-Miért? –tette le a fésűt Victoria, és előszedett egy szemceruzát, hogy kijavítsa a sminkjét.
-Mert az. –szögeztem le. –Tudta a nevem.
-És? –húzta ki a szemét.
-Hát… fura a gyerek. És lenyúlta a kérdésemet! –mondtam felháborodva.
-A… midet? –nevetett fel.
-A kérdésemet! –vontam fel a szemöldököm kissé sértetten.
-Milyen dolog az, hogy csak úgy lenyúlja más ember kérdését?
Ekkor hirtelen szívből jövő kacajt hallottam a hátam mögül. Megpördültem, de abban a pillanatban el is akartam süllyedni. Természetesen Mark –ki más?- állt ott egy végzős sráccal. Jól beégettem magam.
-Bocs, hogy elloptam a te kérdésedet, drága Stella! –vigyorgott. –Máskor nem fordul elő, ígérem! –tette a szívére a kezét ünnepélyesen. –De épp megzavartál, miközben a tananyagra koncentráltam.
Felháborodottan elkaptam a fejem, kishíján beütöttem a nyitott szekrényajtóba. Idegesen összekapkodtam az ecseteimet, majd megragadtam Vic karját és a rajzterem felé vonszoltam.
-De még nem vagyok kész a sminkemmel! –kiáltott fel. –Így megint el fog kenődni az egész!
-Majd a vécében megcsinálod. –sziszegtem.
-Mi ütött beléd? –kérdezte, miközben próbálta lehámozni az ujjaimat a felkarjáról. Berángattam a női mosdóba és nekidőltem a falnak.
-Utálom. –borultam ki.
-Kit? –értetlenkedett Vicky, miközben próbálta rendbe szedni a szemét a tükörben.
-Markot!
-Az ki? –kérdezte ártatlan tekintettel, miközben elpakolta a sminkkészletét a fekete retiküljébe.
Villámokat szórt a szemem. Még most sem érti? Felháborodva, kamaszlányosan hörögtem egyet és kivonultam. Berontottam a rajzterembe és levágtam magam az ablakpárkány elé.
Vic benyitott, letette a felszerelését, majd mellém ült.
-Bocsi. Megbántottalak? –tette a vállamra a kezét.
-Nem, ne haragudj. –motyogtam bűnbánóan. –Csak felhúzta az agyamat.
-Aha… Mark?
-Igen. –vicsorogtam.
-De ő aranyos… -vette a védelmébe Vicky.
Felpattantam.
-A „teremkereső srác”? Aki az előbb kiröhögött! Fel tudod ezt fogni? Ő nem aranyos! Megtudja a nevem az engedélyem nélkül, mellém képes ülni, amikor a tanár fel akar szólítani, ő válaszol helyettem, ráadásul beszélt hozzám óra alatt, mire a tanár engem oktatott ki, hogy figyeljek az anyagra és ne zavarjam Markot! Érted, egy sunyi kis… -széttártam a kezem és próbáltam megfelelő szóval illetni, de nem igazán sikerült. Dühömben a zsebemben kotorásztam, amikor a kezembe akadt egy doboz. Megálltam egy pillanatra. Előhúztam, és elégedetten bólintottam. Az volt, amire gondoltam.
-Mi a fenét csinálsz? –nézett rám Victoria, amikor elővettem egy szál cigarettát.
A fal felé fordultam, hogy meggyújtsam.
-Stella, ne hülyéskedj… -állt fel hirtelen. –Kicsaphatnak.
-Le kell nyugodnom. –magyarázkodtam, miközben bekattintottam az öngyújtómat.
Ekkor hirtelen ajtónyikorgást hallottam. Gyorsan kivettem a számból a bagót és a hátam mögé dugtam. Szerencsétlenségemre, már meggyulladt, így szaga is volt, ott füstölgött a kezemben.
-A helyedben én elnyomnám. –döntötte oldalra a fejét az ajtón belépő srác –Mark. Most az egyszer hatalmas megkönnyebbülést éreztem.
-Úristen, azt hittük, tanár vagy. –tette a szívét a kezére Victoria.
-Még szerencse, hogy nem. –mért végig. –Nem hittem volna, hogy füstölögsz.
-Azt hittem, mindent tudsz rólam. –vágtam vissza.
-Majdnem. –felelt lazán. -De komolyan mondtam, hogy nyomd el azt a vackot. Megérzik a tanerők.
Sóhajtva láttam be, hogy igaza van. A kő ablakpárkányon hajtottam végre a csikk halálos ítéletét, majd a szemetesbe dobtam, mire Mark lenézően felkacagott.
-Én a te helyedben kidobnám az ablakon. –lépett a szemeteshez, majd kiszedte a cigarettámat és elhajította az utcára.
-Köszi. –fontam össze a karomat a mellkasomon. –De egyedül is megcsináltam volna.
-Igazán? –vonta fel a fél szemöldökét. –Akkor miért nem tetted?
Pár pillanatig szikrát hányó szemekkel meredtem rá, majd hirtelen megszólalt az óra kezdetét jelző csengő. Mark előhalászott a táskájából egy férfi dezodort, és körbefújt a teremben.
-Ezt meg miért csinálod? –kérdezte Vic.
-Hogy elfedje a cigifüst szagát, szöszi! –nézett rá a fiú.
-Kikérem magamnak! –sipított fel a barátnőm. –A hajam fekete!
-Nem vagyok vak. –rántotta meg a vállát Mark, majd halkan, hogy csak én halljam, hozzátette: –Szöszi…
Ekkor belépett a többi diák is, nyomukban Miss Irvinggel, a rajztanárnővel. A helyemre mentem, miközben egy gyors „köszi”-t mormoltam oda Marknak. Csak bólintott, majd nekiállt lefesteni a tanár által rögtönzött, almából és vodkásüvegből álló csendéletet.
Akármennyire is bunkó velem, nem engedte, hogy kicsapjanak.
Ez azért rendes tőle.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése