Első fejezet - A temetés

 Borús nap volt a temetés napja, az égbolton gyülekező felhők sötétsége esőt és vihart jósolt. A szél is fenyegetően meg-meglobogtatta a fák gyér lombkoronáját. Mintha maga a természet állna bosszút egy elveszített életért.

 A ház csendes volt. Jenny és apa a saját szobájukban készülődtek, ahogy én is tettem. Talpig feketében és sötétkék selyemsállal a nyakamban álltam a tükör előtt. Egy pisszenés sem hallatszott, se a folyosóról, se a galériáról. Mindhárman magunkba merülve próbáltuk feldolgozni az elmúlt hetek eseményeit.

 Az egyébként mosolygós és életvidám Jenny most kisírt szemekkel állt meg az ajtóban.

-Indulunk. –suttogta, bár láttam rajta, hogy ezt a rövid, egyetlen szót is nehéz könnycseppek nélkül kimondania.

 Kiléptem a szobámból és bátorítóan megszorítottam a kezét. A lépcsőn szótlanul botorkáltunk le egymás mellett. Lopva a konyhára pillantottam, anya kedvenc helyére. Feltörtek bennem a régi emlékek, amikor sebes térddel, lefelé görbülő szájjal rohanok be ötévesen, miközben anyu a világ legjobb süteményét süti, de érkezésemre mindent félbehagy, és lehajol hozzám, hogy megvigasztaljon. Vagy amikor Jenny-vel egy-egy, a kertben szedett virágcsokorral futunk be a születésnapján, és ő könnyes szemmel, lisztes arccal puszit nyom a fejünkre.

 Elkaptam a tekintetemet, és ugyanabban a pillanatban a nővérem is. Ekkor éreztem, hogy ugyanarra gondolunk: hogy rettenetesen hiányzik nekünk.

A gyász olyan érzés, hogy akinek nem volt még része benne, az nem tudja felfogni, milyen is az. Ne is próbálja meg. Nagyjából olyasmi, mint amikor kicsinek és magányosnak érzed magad, a gondolattól, hogy a szeretted elment, az arcodat téped és a körmöd a saját karod húsába vágod. A hányinger és a sírógörcs közepette egy párnát szorongatsz, legszívesebben széttépnéd, de jól esik, hogy nem szakad még szét, hisz tépheted tovább. Aztán teljes erődből hatalmas lendülettel a sarokba vágod a vázák közé, hogy hallhasd, ahogy azok óriási zaj kíséretében apró darabokra törnek. Aki részvétet nyilvánít, azt megöleled, de közben tudod, hogy negyedannyira sem érezheti át azt a fájdalmat, amit te érzel. Zavarodott vagy és elkeseredett. Egyedül maradtál.

 Valahol mélyen ugyanakkor érzed, hogy nem ment el igazán. Ott lakik a szívedben. Ahhoz viszont, hogy erre rájöjj, erős és biztos támogatásra van szükséged. Egy olyan barátra, akire mindig számíthatsz. Mint Victoria, a legeslegjobb barátnőm a világon.

 A barátok nem hagynak cserben. Melletted maradnak, tovább, mint hinnéd, és minden erejükkel azon annak, hogy ne hagyjanak elveszni. Egy igaz barát hiányában a gyász idején az embert a fájdalom egymagában emészti fel. Nincs, aki segítsen neki visszatérni az életbe.

  Beültem az autóba és igyekeztem azon lenni, hogy ne sírjak. Erősnek kellett maradnom. Ugyanakkor a tudat, hogy félárva lettem, minden porcikámat elviselhetetlenül kínozta.

Az a nap volt életem legrosszabb napja. Amikor eltemettük azt a nőt, aki nekem életet adott. Az édesanyámat, Lora Stewarscott-ot.