Alig vártam, hogy másnap vége legyen a sulinak.
„Hét, hét, hét…” -csak ez járt a fejemben. Hétre jön értem…
Minden tőlem telhetőt megtettem: előkerestem a szekrényből egy türkizkék selyemblúzt, egy fekete miniszoknyát, kifésültem a hajam, a lehető legszebben sminkeltem ki magam, finom parfümmel fejeztem be a készülődést.
Már csak a cipő volt kérdéses. Átmentem a nagy gardróbba. Gondoltam, keresek valamit Jenny cuccai között.
Ahogy a dobozok között kutattam, kezembe akadt egy fekete magassarkú. Összeszorult a szívem. Ugyanez a cipő volt anyán, amikor a nyolcadikos ballagásom volt. Akkor nagyon megtetszett, és Lora azt mondta, hogy majd egyszer nekem adja.
Óvatosan beledugtam a lábam. Pont jó volt! Mintha csak rám öntötték volna. Enyhe bűntudatot éreztem: mégis csak anyáé volt! Nem kellene aput is megkérdezni e felől?
Végül sóhajtottam, és felvettem a párját is. Fantasztikusan éreztem magam benne, és nagyon jól állt –állapítottam meg a tükörben.
Nagy nehezen eltelt a délután. Ahogy számolgattam a perceket, úgy tűnt, minta egyre lassabban járna az óra. Pedig csak én izgultam annyira.
„Még két perc…” –szorítottam össze a fogam.
Másfél…
Egy…
Harminc másodperc…
A mutató a hetesre ért. Abban a pillanatban megszólalt a csengő. Megkönnyebbülten pattantam fel. Hallottam, ahogy nyílik az ajtó – Kevin beengedte Terry-t.
-Jó napot, Mr. Stewarscott. –köszönt a fiú. –Terry Wolf vagyok.
-Üdv, hívj csak Kevinnek. –mondta apám.
Ejha! Bobby-nak három hónapig kellett várnia, hogy tegezhesse őt. Mi lehet Terry-ben, ami így megfogott engem is… és apát is?
Leszaladtam a lépcsőn.
Aki nem ismerte Terry Wolf-ot, annak is megakadt volna a szeme egy ilyen elegáns, kifinomult és jóképű, fiatal fiún. Még így, fehér, hosszú ingben és farmerban is úgy festett, mintha egy Jane Austen könyvből lépett volna ki. Úgy éreztem, órákig tudnék csak ülni és bámulni. A haja is tökéletesen volt megfésülve, egy csepp zselé nélkül is úgy állt, akár egy fodrász műve.
-Szia… -mosolygott. Gyönyörű, tengerkék szemei úgy csillogtak, akár maga a víz.
-Szia. –köszöntöttem én is. Elárasztott a forróság, amint végigmértem Terry-t.
-Merre mentek? –kérdezte Kev. Úgy látszik, bármennyire is szimpatikus neki a srác, nem bízik meg benne száz százalékosan.
-Abba az új étterembe Milwaukee-ben. –felelt neki Terry sugárzó mosollyal.
-Ne maradj sokáig. –mondta apa.
-Nem fogok. –mosolyogtam, és Terry-be karolva kiléptem az ajtón.
-Stel! –kiáltott utánam.
Visszafordultam.
-Igen?
-Ez Lolo cipője? –kérdezte párás tekintettel.
Elszorult a torkom. Apa akkor becézte Lolo-nak anyut, amikor nagyon-nagyon boldog volt, vagy hiányzott neki, esetleg szomorú hangulatban telt a napja az édesanyámnak, hogy megvigasztalja.
„Lolo, drága kis Lolo.” –mondogatta mindig.
-Igen… -mondtam elpirulva.
-Jól áll… -jegyezte meg Kevin. Ez volt a legutolsó reakció, amire számítottam. Azt hittem, leveteti velem, hogy „nem tisztelem anyám holmijait.”
-Érezzétek jól magatokat… -szólt apa, majd eltűnt a nappaliban.
-Hát ez… kínos volt. –nyöszörögtem körülbelül két perccel később a kocsiban.
-Miért? –kérdezte Terry, és felhajtott az autópályára.
-Azt hittem, visszaküld, hogy vegyem le a cipőmet… -egyre jobban pirultam. –Tudod, anyámé volt…
-Szerintem örült, hogy rajtad látta. Biztos eszébe juttattad.
-Éppen, hogy ezt nem akartam! –vágtam közbe. –Most tuti, hogy haragszik rám…
-Ugyan már! –mosolyodott el a fiú. –Ne törd magad ezen. Ha mérges lenne, nem engedett volna el.
Igaza volt.
Elgondolkodtam azon, vajon hogy érdemeltem ki, hogy egy ilyen fiú csöppenjen az életembe. De sehogy se tudtam választ adni magamnak.
***
-Ez elképesztő… -álmélkodtam, amikor Terry leparkolt egy nagy, vörös épület előtt. Kívülről körbevették a neonfények, bentről ínycsiklandó illatok kalandoztak ki. Az ablakokon bordó függönyök lógtak, aranyszalaggal megkötve. Minden ragyogott a tisztaságtól. Az asztalok kerek alakúak voltak, hófehér abroszt terítettek mindegyikre. Közepükön mindegyiken egy-egy gyertyatartó, benne az égő, romantikus hangulatot idéző gyertyákkal. A finom ételek illatán kívül rózsa és levendula aromáját véltem felfedezni. Kellemes meleg volt odabenn. Majdnem minden asztalnál ült egy-egy pár, és csendesen beszélgettek. A sarokban egy férfi gyűrűt vett elő a zsebéből és suttogott valamit a nőnek, aki vele szemben ült. A hölgy a szája elé kapta a kezét, és könny szökött a szemébe. A fickó a tenyerébe fogta az övét, és ráhúzta a gyűrűt az ujjára, majd megcsókolta a kézfejét. A nő sírásban tört ki és a férfi nyakába borult.
Elmosolyodtam a lánykérés láttán.
Egy fiatal pincér jött oda hozzánk elegáns öltönyben.
-Jó napot, segíthetek? Foglaltak asztalt?
-Igen. –bólintott a fiú. –Stella Wolf néven.
Az egyenruhás fiú bólintott, majd egy meghitt kis zugban elhelyezkedő, pompás asztalhoz invitált bennünket.
-Stella Wolf? –súgtam Terry-nek értetlenül.
A fiú elvigyorodott.
-Nem akartam, hogy csak az én nevem szerepeljen. Azt se, hogy csak a tied. Így kombináltam a kettőt.
Elnevettem magam. Bár titokban inkább csak a föld alá süllyedtem. Hisz így a nevem kicsit olyan volt, mintha a felesége lennék… Gyorsan elhessegettem a gondolatot, de akaratlanul is a felé a pár felé sandítottam, amik az imént jegyezték el egymást.
-Tessék, foglalj helyet. –húzta ki a széket Terry, és ezzel kizökkentett az álmodozásból.
-Ó… köszönöm… -pirultam el.
-Hozhatok valamit inni? –kérdezte a fiatal pincér, akinek az egyenruhájára egy kis tábla volt tűzve: Craig.
-Egy jegesteát. –mondtam.
-Kettőt. –mondta Terry, majd Craig eltávozott.
-Válassz, mit szeretnél? –folytatta.
Nagy nehezen elszakítottam a tekintetemet a fiú sugárzó arcáról és az étlap felé fordítottam.
-Te jó ég! –kis híján felsikoltottam. –Komolyan ide akartál jönni?
-Miért, nem tetszik? –arcára kiült a csalódottság.
-Nem, dehogy is! Minden szuper és tökéletes… csak hát, nem túl drágák ezek az ételek?
-Ne törődj vele! –könnyebbült meg.
Elmosolyodtam, és újra az étlapra néztem. Kiválasztottam végre valamit, ami ízletesnek tűnt, és nem volt olyan borsos ára.
-Sikerült választani? –tette le az asztalra a két jegesteát Craig.
-Igen. –mondta Terry, és rendelt, miután én is elmondtam, mit szeretnék enni. Majd az étlapomért nyúlt, hogy odaadja a pincérnek. Ekkor vettem észre a fekete foltot a csuklóján.
-Ez meg mi? –kérdeztem, és tenyerembe vettem a kezét.
-Semmi –rántotta el hirtelen és ráhajtotta az ingujját. –Semmiség…
Egyszeriben elkapott a kíváncsiság.
-Megnézhetem? –vetettem be minden bájamat. Az én legnagyobb hibám a kíváncsiság és a csökönyösség volt.
A fiú sóhajtott.
-Nem fogok semmi bántót mondani, ígérem. –pislogtam.
-Jól van… -nem szívesen adta be a derekát, és talán egy kis lelkiismeret furdalást is éreztem, a kíváncsi természetem mindezt elnyomta.
Lehúztam az inge ujját a kézfejéről, és szemügyre vettem a foltot.
Elállt a lélegzetem.
Áhítattal végighúztam a mutatóujjamat a kis rajz körvonalán.
-Gyönyörű… -suttogtam.
-Tényleg? –Terry megkönnyebbülve sóhajtott fel.
-Nagyon tetszik! –nyugtattam meg.
-Akkor jó. Huh, azt hittem, túlságosan… perverznek vagy melegnek fogsz tartani.
-Egyáltalán nem! –kaptam fel a fejem.
Lenyűgözött a kis tetoválás.
Egy térdelő, női alakot ábrázolt, az egész testét hosszú, fekete ruha fedte. Sötét, göndör haja eltakarta az arcát, de annyit ki lehetett venni, hogy a fejét lehajtotta. Kezeit ökölbe szorítva nyomta a láthatatlan földhöz. És ami a legfontosabb – hátán két fekete szárny terjeszkedett.
Egy angyal volt.
-Miért nem akartad megmutatni? –kérdeztem.
Craig időközben kihozta a megrendelt ételt. Elém tette az illatozó steaket.
-Köszönöm –mondtam, majd újra Terry-nek szegeztem a figyelmemet.
-Két éve. Amikor a… volt barátnőm elköltözött. A haverjaimmal a közeli kocsmába tartottunk, amikor Mick, a legjobb barátom egy tetováló szalon felé irányított. Nem értettem, mit akar, majd a kezembe nyomott egy összegyűrt papírdarabot: ez az angyal volt rajta. Mick azt mondta: „Fordítsd meg!” A papír hátoldalán az exbarátnőm macskakaparását fedeztem fel. Azt írta, emlékül rajzolta nekem. Hogy emlékezzek rá.
-És miért vitt Mick a tetováló szalonba? –kérdeztem, miközben nekiláttam a steaknek.
-Azt mondta, így nem felejtem el Jennifert.
-Ó, értem… -nyeltem egy nagyot a féltékenység keserű ízével a számban.
Féltékenység?! Mégis mi a fenére vagyok féltékeny? Nem is ismerem Terry-t. Se a barátnőjét. Vagy az exbarátnőjét.
A fiú látta a zavaromat, így gyorsan témát váltott.
-Melyik iskolába jársz?
-A Grooce Square-be. Másodikos vagyok.
-Odajárt az édesapám is. –jegyezte meg.
Nem igazán tudtam, mit mondjak. Kínos beszélgetésbe bonyolódtunk, amolyan „Szép az idő, nemigaz? De, persze.”-féle semmiről-sem-beszélünkbe. Inkább a steakre fordítottam a figyelmemet.
-Na, hogy tetszett? –kérdezte Terry, miután karonfogva kiléptünk az étteremből.
-Egyszerűen isteni volt! –áradoztam. –Nagyon köszönöm, hogy elhoztál.
-Ugyan. –intett le. –Egy ilyen gyönyörű lánynak bármikor.
Megtorpantam. Azt mondta, gyönyörű vagyok?
-Azt gondolod… -suttogtam elvarázsolt hangon.
Felém fordult.
-Hát persze. Mi mást gondolnék?
Lehajtottam a fejem és éreztem, hogy elpirultam. A fülem mögé tűrtem a hajam, ami már megrögzött szokás volt, annak a jele, hogy –ismét- zavarba hoztak.
Hirtelen megéreztem a tenyere melegét az arcomon. Belesimultam az érintésbe; forgott velem a világ. Minden porcikám bizsergett, nem értettem, mi van velem. Nem szerethetek bele valakibe ennyi idő után… Lehetetlen. Biztos csak fellángolás. Alig pár napja ismerem. Nem.
Már nem volt időm ezen gondolkodni. Szabadon lévő karját körém fonta, arca közeledett az felém. Nem ellenkeztem. Hagytam magam sodródni az ölelésében, és átadtam magam neki, amikor az ajkai megérintették az enyémeket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése