Bocsánat, az előző fejezetnek csak az első felét küldte el :)

Fújtattam egyet, mint egy macska, és leültem a kupac mellé. Hátrahajtottam a fejem és lehunytam a szemeimet, amikor kopogtak.

-Szabad.

-Minden rendben? –kérdezte Marie és körbenézett. –Te jó ég, mi történt itt? Mint egy csatatér!

-Csak nem tudom, mit vegyek fel. –sóhajtottam.

-Mikor?

-Holnap. A bemutatkozásra.

-Ah, értem. Megengeded, hogy segítsek?

Olyan kimerült voltam és olyan elkeseredett, hogy nem mondhattam nemet.

-Persze. Köszönöm.

Marie ünnepélyesen felhajtotta a kardigánja ujját, mint aki valami hatalmas csatára készül, behajolt a szekrényembe és kutakodni kezdett.

Nemsokára felegyenesedett és kinyújtóztatta a hátát.

-Figyelj –mondta. –Gyere át hozzám. Nem lakom messze, és azt hiszem, van egy ruhám, ami pont jó lenne neked.

Vonakodtam egy kicsit.

-És apa?

-Hagyok neki üzenetet. –nyugtatott meg.

Végül kénytelen-kelletlen beleegyeztem.

Marie lefirkantott pár sort egy jegyzettömb lapjára és az asztalra tette.

 Bezártam magam után az ajtót és elindultam, ám csak pár lépést tettem meg, amikor eszembe jutott valami.

-És hogyan megyünk oda?

-Ha nem baj –nézett rám bűntudatosan -, akkor kölcsönvennénk Kevin kocsiját.

Kényszeredetten visszamentem a házba a kocsikulcsért, aztán nagy nehezen elindultunk. Marie vezetett, egész közel lakott, a város szélén.

Ahogy leparkolt a háza előtt, elcsodálkoztam. Eddig azt hittem, Marie nem túl gazdag, hisz mindig egyszerűen öltözködött, bár nagyon kifinomultan.

De a lakására nézve már meg sem tudtam szólalni. Hát, hogy nem tíz dollárért vette, az biztos.

Sárga falú, csinos kis ház volt, sötétszürke tetőcserepekkel, oszlopokkal a teraszon, amik az emeleti erkélyt támasztották alá, és futórózsák tekeregtek rajtuk. A tornáchoz kis járda vezetett, a széle nagyobb, szép kövekkel és lámpákkal volt kirakva. A kert sem volt semmi, a gyep egyszínű, puha zöld rétnek hatott, körülbelül öt centiméteres, egyenletesen vágott fűvel mindenütt. Gyümölcsfák álltak sorjában a kerítés mentén.

-Hű… -nyögtem, amikor kiszálltam az autóból. –Ez elképesztő.

-Örülök, hogy tetszik. –zárta be a kocsit Marie. –Gyere, megkeresem neked a ruhát.

-Rendben. –bólintottam. Még egyszer szemügyre vettem a házat, csodaszép volt. Mint egy villa.

Odabenn, a kinti elegancia ellenére egy meghitt, egyszerű kis lakásban találtam magam. A nappalit és a konyhát mindössze egy kis átjáró választotta el egymástól, rajta egy gyöngyökből font függönnyel. A konyha egyben étkező is volt, kis asztal állt, zöld kockás terítővel, amit narancssárga napraforgók ékesítettek. A közepén egy áttetsző üvegváza volt, egy-egy szál piros és sárga rózsával. Oldalt, az egyik polcon egy madárkalitka állt, egy kis kanári kíváncsian szemlélte a belépőket.

-Kérsz valamit inni? –kérdezte Marie, miközben ledobta a táskáját egy székre.

-Igen, köszönöm. –mondtam, és tovább szemléltem a házat. Színes és világos helyiség volt.

-Narancslevet, vagy kólát? –nézett be a hűtőbe a nő.

-Narancslevet. –feleltem. Marie villámgyorsasággal a konyhaszekrényhez ugrott, kivett egy nagy poharat, teletöltötte dzsússzal, és a kezembe nyomta, majd felrohant az emeletre.

Átsétáltam a nappaliba. Nem volt valami „hű de extra”, de stílusos viszont igen. Középkort idéző, hatalmas fa bútorok álltak a falnál, azonos színű padlóval, amin egy fehér báránybőr szőnyeg feküdt. Az íróasztal szintén ódivatúnak tűnt, mégis megtetszett. Odaléptem hozzá és végighúztam az ujjam a sima felületén. Az asztalon mindössze egy laptop, egy lámpa és egy jegyzettömb hevert, valamint egy fekete-fehér fénykép. Kíváncsian a kezembe vettem. Egy húszas éveiben járó férfi nézett vissza rám feketén-fehéren, mellkastól fölfele. Inget és zakót viselt, megvillantak a fogai a kedves mosolya alatt.

-Stella –szólalt meg hirtelen Marie a hátam mögül. Megpördültem és a hátam mögé rejtettem a képet.

-Minden rendben? –kérdezte.

-Öhm, igen persze… -mondtam zavartan. Úgy éreztem magam, mint akit rajta kaptak valami huncutságon.

De Marie észrevette, hogy rejtegetek valamit.

-Mit találtál? –kérdezte kedvesen.

Lehajtottam a fejem és elővettem a fotót.

-Ő ki? –kérdeztem. A nő közelebb lépett, és elmosolyodott.

-A bátyám.

Elcsodálkoztam.

-A bátyja?

-Igen.

-Hű. –álmélkodtam. –Nagyon hasonlít magára.

-Tizennyolc éves voltam, amikor levesztettem. –mondta üveges tekintettel.

Felkaptam a fejem.

-Ó, sajnálom. –mondtam őszintén.

-Semmi baj, nem tudtad. –felelte Marie. –Katona volt. A háború vitte el. Nagyon szerettem.

Óvatosan a vállára tettem a kezem.

-Teljesen megértem, Marie. –próbáltam vigasztalni.

Rám emelte a tekintetét, majd ismét elmosolyodott.

-Na gyere –mondta -, megtaláltam.

Követtem őt fel az emeletre, és hálát adtam az égnek, hogy nem merültünk bele komolyabb lelki társalgásba az előbb.

Beléptem a hálószobába, ami úgyszintén stílusosan volt berendezve, mint a ház többi része. Az ágyon egy fekete ruhadarab feküdt. Marie a kezembe nyomta, majd betessékelt a fürdőszobába.

-Ebben csodálatos leszel. Próbáld csak fel.

Megszólalni sem volt időm, már benn álltam a fürdőben. Szó nélkül belebújtam a Marie által kiválasztott szerelésbe, és vártam a végeredményt.

-De hisz ez… valami csodálatos! –álltam tíz perc múltán újra a hálóban.

-Gyönyörű vagy. –mért végig a nő. –Nagyon jól áll.

-Köszönöm. –mosolyogtam. –És a ruhát is.

-Szívesen. –bólintott.

Egy szűk, sztreccses, a térd fölé alig húsz centiméterrel érő, fekete miniruhás, fehér bőrdzsekis és fekete magassarkú szandálos lány nézett rám vissza a tükörből.

-Örülök, hogy tetszik. –mondta Marie. –És hogy segíthettem.

Azt hiszem, aznap gyökeresen megváltozott a véleményem erről a nőről. Egy kedves személynek tekintettem, aki már szinte a második anyámmá vált.