-Ez tök izgi! –lelkendezett aznap délelőtt Vicky, miután elmeséltem neki az éjszaka és az este történteket.
-Lehet, hogy egy titkos ügynök, aki téged akar lefigyelni, vagy egy szellem, vagy csak szimplán megőrültél…
-Kösz, Vic! –nevettem. Szárnyaló fantáziája volt és vicces természete. Nagyon szerettem, születésünk óta voltunk legjobb barátnők.
-De azért vigyázz magadra, oké? –mondta.
-Persze! –kacagtam tovább. De úgy tűnt, Vic ezúttal nem tréfál.
-Vicky, mi a baj?
-Hát… egy ilyen pasas… meg az e-mail… nem függhet össze?
Elgondolkoztam azon, amit mondott, de megráztam a fejem.
-Valószínűleg csak túlságosan ijedős típus vagyok –rántottam meg a vállam. –Az üzenet tuti, hogy kamu volt.
-Na és mi a helyzet a házzal? –mondta később a menzán. –Jelentkezett már valaki?
-Nem. -sóhajtottam. –Ma reggelt jelent csak meg a hirdetés az újságban.
-Ó… - csak ennyit mondott.
Nagy nehezen eltelt a nap. Végig az éjszaka történteken gondolkoztam. Az a valami a bokorban nem kutya volt, hanem farkas. Jeremy egyik farkasa lehetett. Hiszen a környékünkön nincsenek ilyen állatok, az erdőben sem. Csak a szomszédnál láttam őket.
Hazafelé menet beugrottam a sarki boltba, hogy vegyek valami kész ebédet Kevinnek. Egy fagyasztott pizza mellett döntöttem, majd a pénztárhoz léptem. Kifizettem az ételt, majd amikor épp elindulni készültem, megláttam, hogy a mögöttem álló vásárló meglehetősen sok sört és vodkát tesz a futószalagra. Akaratlanul is ránéztem az illetőre; de úgy éreztem, bár ne tettem volna! Jeremy Danstone volt az.
Felkaptam a pénztárcámat, majd eszeveszetten kirohantam az üzletből.
Amikor hazaértem, megálltam egy kicsit, hogy lenyugodjak. A pizzát betettem a mikróba, majd meghallgattam az üzenetrögzítőt. Volt néhány érdeklődő a ház iránt. Majd a készülék recsegni kezdett, és éles, reszelős hang szólalt meg. Pont, mint az álmomban…
-Stella, nem vettél komolyan! Én viszont nem tréfálok, kislány. A napjaid meg vannak számlálva…
Odafutottam és kikapcsoltam a rögzítőt. Sípolva vettem a levegőt. Éreztem, ahogy az izzadság végigcsorog az arcomon a félelemtől és az izgalomtól. Az az e-mail… nem hazugság volt… minden szó igaz! A telefon… valaki tényleg meg akar ölni! Az álom, a telefon és az üzenet összekapcsolódtak. Ugyanaz az ember… a hang…
Sóhajtottam, próbáltam újra egyenletesen lélegezni.
A következő pillanatban csöngettek. Kinéztem az ablakon. Egy fiatal házaspár állt a kapuban. Végre sikerült újra normálisan levegőt vennem.
-Jó napot, segíthetek? –kérdeztem, amikor kimentem hozzájuk.
-Az eladó házról jöttünk érdeklődni. Kevin Stewarscott-tal már beszéltem telefonon. –mondta a férfi.
-Igen, a lánya vagyok. –feleltem és kezet nyújtottam. –Stella Stewarscott.
-Joe Ringley. –fogadta köszönésemet, majd a nőre mutatott. –A feleségem, Anne.
-Örvendek. –mondta a hölgy is.
-Jöjjenek, körbevezetem önöket. Az édesapám nincs itthon.
Órákig járkáltam a házban és a ház körül újabb és újabb vevőkkel. Már nagyon elfáradtam, amikor becsuktam a kaput az utolsó érdeklődő után.
Bementem a házba. A kulcsot csak elhajítottam, nem is néztem, merre. Aztán csörömpölés hallatszott. Felszisszentem. A kulcsdobásommal ledöntöttem egy vázát, és az összetört. Körülötte a papírok szétszóródtak.
-Hoppá! –mondtam, miközben elkezdtem felszedni őket. Csupa orvosi rendelés és telefonszám volt rájuk írva. Végre felvettem az összeset, amikor kiesett egy boríték. Kíváncsian olvastam el a feladót: Marie Deinbestes volt, a címzett pedig Kevin. Összesöpörtem a váza maradékait, majd kinyitottam a borítékot.
Tudom, hogy egyáltalán nem illik, amit tettem, de egyszeriben kíváncsi lettem. Fogalmam sem volt róla, ki az a Marie. A levél ugyan már fel volt bontva, és tudtam, hogy apa úgyis elmondta volna, ha rám tartozna, de valami visszafoghatatlan erő arra késztetett, hogy olvassam el.
„Kedves Stewarscott doktor!”
-Érdekes –mondtam magamnak-, senki sem szólítja Stewarscott doktornak, mindenki Kevinnek hívja.
„Köszönöm a segítségét! Már jobban van a betegünk. Arra gondoltam, megkérdezem, hogy áll-e még a vacsora szerda este az Aranyhold étteremben? Ha nem, akkor elnézést, de ha igen, hívjon fel az alábbi telefonszámon…”
Ennyi elég is volt. Legszívesebben összetéptem volna, de akkor Kevin megtudta volna, hogy elolvastam. Egy nővel van ma?
A következő pillanatban megfordult a kulcs a zárban. A levél kiesett a kezemből, amikor megláttam apát. Öltönyben volt, és egy harminc év körüli, fekete göndör hajú, gyönyörű hölgy kísérte, aki szintén alkalmi ruhát viselt. Szólni sem bírtam.
-Stella… ő itt… -dadogta Kev, de félbeszakítottam:
-Megyek, lefekszem aludni. –meg sem vártam, hogy apám befejezhesse a bemutatást. Felrohantam a szobámba, bevágtam az ajtót, eldőltem az ágyamon, és sírni kezdtem.
„Hogy tehette ezt? Egy új nőt választott anya helyett? Miközben én órákig járkálok az unalmas érdeklődőkkel, és hatszázszor elmondom ugyanazt? Addig ő csajozik? Hogy is van ez?” –írtam később a naplómba. Nagyon kiakadtam. Anya alig két hónapja halt meg… Hogy lehet az, hogy Kevin ilyen gyorsan túllépett rajta? Akkor miért akarja eladni ezt a házat?
Kopogtak.
-Stella, kérlek, beszélni szeretnék veled! –hallottam apa halk hangját.
-Hagyj békén! –kiáltottam.
-Nem, kicsim! Meg szeretném beszélni veled ezt az egészet!
-De én nem akarom! Apa, menj el! Aludni szeretnék!
Kevin nem habozott tovább, benyitott. Ledöbbent, amikor meglátott. Az ágyam sarkába bújtam, összekuporodva, körülöttem szétszórva anya fényképei, és sírtam. Odaült az ágyam végébe.
-Stel… tudom, hogy nehéz neked. Marie egy… egy kedves, jó barátnőm. Nem gondoltam, hogy téged ez ilyen mélyen érint. Hidd el, ha tudtam volna, szólok neked. Senki sem veheti át anya helyét, ezt te is tudod.
-Én tudom… -szipogtam. –De úgy látszik, te mégsem tudod. Csak egy kedves, jó barátnő, mi? Apa, mi ütött beléd? Azt mondtad, anyu után nem lehet más nő az életedben. Erre itt ez a Marie és… nem is tudom, mit mondjak…
-Ne mondj semmit. Megértelek. –mondta csendesen.
Ekkor kiborultam.
-Nem, apa, te nem értesz meg! Anya… meghalt, te pedig el akarod adni a házat! De közben, amíg én a temérdek vevőnek mutatom meg a szobákat, aközben te a drágalátos Marie-ddal találkozgatsz! Nekem is lenne más dolgom, nem én akarom eladni az otthonunkat, amiben több mint tizenhat éve lakom! Ez így nem mehet tovább! Mondd el végre, mi ez az egész!
Kevin szemei szomorúan csillogtak. Még soha nem veszekedtünk. Türelmetlenül vártam a válaszát.
De végül csak felállt, jó éjszakát kívánt és elment. Tátott szájjal bámultam utána. Hogy tehetett ilyet?! Könny csordult ki a szememből. A fejemre húztam a takarót és álomba sírtam magam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése