-Mit akar itt? –kérdeztem remegve, bár igyekeztem határozottnak lenni.
-Beszélni szeretnék veled egy fontos dologról…
-Hagyjon békén! –morogtam, és be akartam csukni az ajtót, de ott hagyta a lábát a küszöbön, így nem tudtam.
-Hallgass meg! Az életed forog kockán! –kiáltotta. A következő pillanatban belökte az ajtót, és én hátratántorodtam. Jeremy felém jött.
-Ne jöjjön közelebb! –dadogtam, de csak az ellenkező hatást értem el.
Hirtelen ráeszméltem, hogy ki is áll előttem valójában: a gyilkosom!
Oldalra pillantottam, és megláttam az asztalon a konyhakést. Felkaptam és megfenyegettem vele.
-Ha nem megy el, odadobom!
-Nem lennél rá képes. –mondta szokatlanul nyugodt hangon. Elakadt a szavam. Igaza volt: nem lettem volna rá képes. De mégsem habozhattam. Hiszen ő az, aki meg akar ölni! Ő az, aki kiégette a fényképről az arcát. Aki összetörte a szüleim nászajándékát.
Ismer minket.
És ami a legfontosabb: fájdalmat akar okozni Kevinnek.
E gondolat hatására elöntött a düh és a harag, és elnyomták a bennem rejlő félelmet. Dühösen néztem fel a fenyegetőm szemébe. Csodálkozó arca láttán feltételeztem, hogy észrevette a tekintetemben bujkáló haragot és küzdeni akarást. Emelkedő hangsúllyal elordítottam magam:
-Takarodjon a házamból!
Az öklöm, amiben a kést tartottam, megfeszült. Sűrű lélegzetvételek után teljes erőmből Jeremy felé hajítottam.
Lebénultam a látványtól. A „fegyverem” ugyan nem találta el a szomszédomat, csak az ajtóban állapodott meg. De nem szabadultam a gondolattól, hogy meg akartam ölni valakit.
Még akkor sem, ha az az illető egy gyilkos pszichopata. Nem válhatok olyanná, mint ő! Nem ölhetek meg csak úgy valakit! Forgott a gyomrom. A mérleg két oldalán tébláboltam. Az egyik tálcán az állt, hogy Jeremy meg akar ölni… és ki tudja, talán Kevint is. E gondolat hatására a mérleg ebbe az irányba billent.
Ugyanakkor a másik része az volt, hogy meg akartam ölni valakit –puszta feltételezésből. Mit tennék, ha valaki rám támadna az utcán, mert félreértett valamit? Ekkor a tálca gondolatban erre az oldalra esett.
De az a mondat nem ment ki a fejemből…
„Az életed forog kockán…”
-Rám vagy ilyen dühös? –hallottam Terry hangját odakintről. A hosszú, hegyes és erős kés hegye átszúrta az öreg, korhadt faajtót, így a fiú kívülről is láthatta.
A következő pillanatban Terry már bent is volt. Kezdeti mosolya lehervadt, amikor meglátta a neki háttal álló, döbbent Jeremyt.
A szomszédom megfordult és ugyanazzal a komor arckifejezéssel nézett a fiúra, amikor meglátta, mint amaz őrá.
Mr. Danstone rám nézett, majd Terry-re, és ismét énrám. Majd tett egy otromba megjegyzést, aztán búcsú nélkül kiviharzott az ajtón. Még visszanézett a fiúra, aztán eltűnt. Hallottuk, ahogy Harley felmordul, majd a motor távolodó hangját.
-Mi történt? –rohant oda hozzám Terry. Megragadta a vállamat, egy kicsit megrázott, majd újra megkérdezte, mi a baj.
Jó pár másodpercnek el kellett telnie, mire válaszolni tudtam.
-Enyhe sokkot kaptam, azt hiszem… -lihegtem a mellkasomra tapaszott kézzel. –Meg… meg akartam ölni egy embert… akit nem is… ismerek igazán…
Alig kaptam levegőt. A fiú megnyugtatóan simogatta a vállamat.
-Gyere, ülj le valahova! –mondta. –Hozzak inni?
Nem tudtam megszólalni, csak bólogattam.
-Jobban vagy már? –kérdezte úgy tíz perc múlva. A kanapén ültünk a nappaliban, én hideg vizes rongyot tartottam a homlokomon, hogy megnyugodjak.
-Igen… köszönöm. –mondtam, és átvettem tőle a felém nyújtott pohár ásványvizet.
Elmosolyodott.
-Akkor jó.
Csendesen ültünk egy darabig. Jól éreztem magam a társaságában. Amellett, hogy jóképű volt, igen kedves és gondoskodó is.
Nem tehetek róla, de az édesanyámat juttatta eszembe. Ő is ugyanígy nyugtatott, ha féltem, sírtam, vagy bármi bajom volt. Simogatta a hátamat és biztató szavakat mondogatott. Akárcsak Terry.
Sokáig tartott, mire meg tudtam nyugodni. Akaratlanul is nekidőltem a vállának, majd észbe kaptam. Lehet, hogy nem kéne egy vadidegen srác vállán pihenni.
-Jaj, bocsi, nem akartam…
-Semmi baj, dehogy! –mosolygott, amikor elhúzódtam. –Dőlj vissza nyugodtan!
Szót fogadtam. Olyan jól éreztem magam a társaságában!
-Nem megyünk ki sétálni? –javasolta a fiú, körülbelül fél órával később.
-De, jó ötlet. –álltam fel. –De azt a házat, az ő házát… messziről kerüljük el!
-A közelébe sem megyünk, ne aggódj! –állt fel mellém a fiú. Elmerültem a gyönyörű, tengerkék szempárban. Kedvesen mosolygott, majd megkérdezte, indulhatunk-e.
-Ö… persze, elnézést… -motyogtam zavartan. Felnevetett, majd a derekamra csúszatta a kezét. Oda néztem, ahol megérintett. A bőröm bizseregni kezdett tőle, a szívem pedig vadul kalapált.
-Ó, várj csak… -mondtam. A telefonhoz léptem, letéptem egy darab papírt és hagytam Kevinnek egy üzenetet, nehogy aggódjon.
Terry eközben egy erőteljes rántással kihúzta a kést az ajtóból, és visszatette a helyére.
-Nem hiszem, hogy apád örülne, ha itt látná ezt. –mutatott rá a fiú vigyorogva. –Még azt hinné, megbolondultál.
-Nem tévedne nagyot… -motyogtam.
-Hm?
-Ja, ö… izé, semmi. –pirultam el. Meghallotta? Remek. Sikerült totál idiótát csinálni magadból, Stella Stewarscott.
A ház háta mögött úgy kétszáz méterre elterülő erdő irányába tartottunk. Mélyen beszívtam a friss, tiszta levegőt.
-Szóval, mi történt? –kérdezte később.
-Mikor?
-Az előbb. Mi volt az a késdobálós produkciód?
-Ja, csak átjött, hogy beszélni akar velem.
-Miről?
-Fogalmam sincs.
-És ezért támadtad meg?
Elgondolkodtam egy pillanatra. Elmondjam neki? Hiszen még alig ismerem. Hinne nekem egyáltalán? És ha nem? Mit veszíthetek? Maximum dilisnek fog titulálni. Túlélem.
Végül nagy levegőt vettem és belekezdtem. Lesz, ami lesz.
-Jeremy fenyegető üzeneteket küld nekem. E-maileket és telefonhívásokat kapok. Egyik este… itt volt a házban. Hagyott egy üzenetet a hűtőn, és összetörte anyám kedvenc ajándékát, és kiégette Kevin arcát az esküvői fotójukról. Tudom, őrülten hangzik, de ez az igazság. Apám születésnapján akar… megölni engem.
Terry hallgatott. Két dolgot tartottam fenn lehetőségként: vagy most könyvelt el a világ legnagyobb elmebetegének, aki kiteríti egy vadidegennek az elképzelt életét, vagy azon morfondírozott, hogy igaz-e, amit mondok, és nem csak fel akarok vágni. Bár… nem tudom, ki az, aki azzal vág fel, hogy meg fog halni…
-És miért? –kérdezte, amin meglepődtem. Ugyanis inkább az első lehetőséget tartottam valószínűbbnek.
-Nem tudom. De… Kevint akarja bántani. Valahogy az az érzésem, hogy útban vagyok neki. Ki akar „iktatni”, hogy apámat gond nélkül bánthassa. –mondtam el neki az elméletemet.
A fiú megint nem szólt.
-Féltelek. –vallotta be pár perccel később. Már az erdő mélyén jártunk.
-Te… csodálatos lány vagy. Nem állhat az… utadba egy ilyen alak. Meg kell… védeni tőle.
Úgy öt percig megint hallgattunk. Hogy érthette azt, hogy nem állhat az utamba? Mostanában mindenki rejtvényekben beszél?
Egy rétre értünk, a szélén egy magas sziklafal állt. Terry felkapaszkodott és felmászott rá, majd lenyújtotta a kezét nekem.
-Mi… hogy én? Nem, nem, az teljesen ki van zárva! Én nem! Nem mászom oda fel! Nem! –tiltakoztam hevesen. De a fiú mosolyának és tündéri arcának nem tudtam ellenállni. Összeszedtem minden bátorságomat, igyekeztem lenyelni a torkomban keletkező gombócot, ugyanis tériszonyos voltam. Megragadtam a kezét, ő pedig felhúzott maga mellé. Leültünk egy kiálló, biztonságosnak tűnő kőre, és szótlanul, nyugodtan révedt a tekintetünk a sűrű erdőbe.
Borús, áprilisi idő volt, kiszámíthatatlan. Sötét felhők gyülekeztek az égen.
Egész délelőtt nem csináltunk semmi mást, csak ültünk a csöndben és élveztük, ahogy a nap sugarai a felhőkön áttörve egy-egy pillanatra megérintenek. A gondolataink távol jártak. Az idő viszont szinte úgy röpült, hogy észre sem vettük.
Kedves fiú volt ez a Terry. És jóképű is. Bevallom, nagyon tetszett nekem. Reméltem, hogy nincs barátnője, és hogy talán én is tetszem neki egy kicsit.
Ugyanakkor eszembe jutott Jeremy. Éreztem, hogy amikor pár órával ezelőtt odabent voltunk, hogy nézett egymásra ő és Terry. Biztos, hogy nem először találkoztak. Látszott rajtuk. Ahogy az is, hogy nem kedvelik egymást. De vajon honnan származik ez a nézeteltérés?
-Ráérsz holnap este? –hallottam valahonnan messziről. Egy puha kéz simította meg az arcomat, és ez visszazökkentett a valóságba.
-Stella! –szólt kedvesen a kézhez tartozó hang. Az előző kérdés tőle származott.
-Bocsáss meg, elkalandozott a figyelmem…
-Semmi baj. –mosolygott. –Szóval, mit mondasz?
A szívem maximális sebességre kapcsolt. Randira akar hívni?
-Ö… azt hiszem… oké… -dadogtam.
-Elmehetnénk abba az új étterembe Milwaukee-ben. Azt hallottam, ott jó ételek vannak.
-Rendben… -suttogtam elpirulva. –Te fogsz pincérkedni?
-Mi? –vigyorgott. –Dehogy. Csak a kávézóban vállaltam állást. És különben is, ha randira hívok valakit, természetesen nem azt fogom neki megmutatni, milyen jól dolgozom.
Elmosolyodtam. Randira… milyen jól hangzik.
Egy ideig megint hallgattunk, majd megnéztem a mobiltelefonom kijelzőjén az időt: már délután kettő óra is elmúlt.
-Mennem kell. –néztem rá bocsánatkérően.
-Hazakísérlek. –ajánlotta fel.
A visszaút nem telt olyan szótlanul. Végig csak beszélgettünk –pontosabban ő mesélt az életéről, az iskolájáról, a családjáról. Csak úgy ittam minden szavát.
Kiderült, hogy tizennyolc éves, abban a középiskolában tanul, amelyikbe anno a nővérem járt, van egy bátyja, Chris, és a szüleivel él. Öt éve gitározik, tud teniszezni, kosarazni, és a helyi futballcsapat kapitánya.
Igazi tinibálvány. Tökéletes.
Az ég besötétedett. Nem kellett hozzá öt másodperc, esni kezdett az eső. Egy pillanatig elgondolkodtam, hogy behívjam-e Terry-t, de az talán túl „nyomulós” lett volna. De egy aprócska, titokzatos kérdés nem árthat.
-Nem fogsz megázni hazafelé? –kérdeztem.
-Kocsival vagyok. –nevetett.
„Nem baj, -gondoltam – legalább megkérdeztem.”
Odalépett hozzám a kapualjba.
-Hétre érted jövök. –mondta.
-Rendben -mosolyogtam. Az az angyali arc megfogott. Volt benne valami… különleges.
-Akkor… szia -mondta, és elindult egy fekete autó felé.
Autó…
Hiszen ez egy csoda!
Két személyes, lehajtható tetejű, vajszínű bőrüléses, csillogó Audi volt. Leesett állal néztem a járgányt.
-Ez… a kocsid? - dadogtam. –Megnézhetem közelebbről?
A fiú felkacagott.
-Hogyne! Nem harap! –viccelődött.
Odaléptem az álomkocsihoz. Óvatosan megérintettem: gyönyörű volt. Tökéletesen illett a gazdájához. Gondolatban összehasonlítottam apám tragacsával, és az én robogómmal. Hát… nem nagyon sikerült hasonlóságot találnom.
-Ez… nem találok szavakat… -mondtam áhítattal.
-Holnap ezzel jövök érted – kacsintott rám.
-Oké… -vigyorogtam.
Nagy, gyönyörű szemei rabul ejtettek. Egyszerűen nem találtam szavakat. Ő tényleg egy olyan fiú volt, akiről általában az amerikai, nyálas, romantikus vígjátéknak titulált tinifilmek szólnak. Csak jobb volt az ottani macsóknál. Szebb. Jobb. Kedvesebb. Tökéletesebb.
-Jó fej vagy te, Stella. –mondta, én pedig majd’ elaléltam.
-Köszi. Te… te is az vagy. –makogtam szerencsétlenül, ő pedig elnevette magát. Kinevet. Csúcs.
Az egyik kezével kisimított egy nedves tincset a homlokomból. Ahogy az eső ráhullt a hajára, még szívdöglesztőbben nézett ki.
-Kisasszony! –hallottam hirtelen a házunk felől. Elfojtottam magamban a kitörni készülő dühöt, hogy Kevin félbeszakította a romantikus pillanatot, és az ajtó felé fordultam. Jól sejtettem – apa ott állt, és intett, hogy menjek oda hozzá.
-Hát… -mondtam Terry-nek zavartan. –Azt hiszem, mennem kell.
-Persze… -mondta megértően, de azért láttam szemén, hogy egy kicsit mintha csalódott lenne. Mégegyszer elmerültem a gyönyörű szempárban, majd Kevhez futottam.
Az ajtóban megálltam, és visszafordultam. Terry ott állt még, ugyanúgy a kocsi mellett.
-Szia! –kiáltottam oda.
-Szia, Stella! –intett.
Aztán beült a kocsiba. Nem akartam megnézni, ahogy elmegy, inkább bementem a házba.
-Ki volt ez? –kérdezte apa, miután becsukta az ajtót.
-Csak a fiú, aki… -ekkor eszembe jutott valami. Felrohantam a szobámba és elővettem az inget.
-Tulajdonképpen ezért jött… -motyogtam magamnak. Aztán hallottam, hogy egy kocsi fordul be a följárónkra.
Lefutottam, feltéptem az ajtót és a csillogó csodaautóhoz mentem. Terry épp kiszállt a járműből, amikor odaértem.
-Az ing! –mondtuk egyszerre, majd felnevettünk. Átadtam neki a ruhát, majd pár másodpercig csöndesen álltunk az esőben.
-Hát… -mondtam végül. –Megszáradni megszáradt, de… úgy tűnik, újra vizes lett… -mutattam rá.
Megint elnevette magát.
-Nem baj. Köszönöm, hogy kimostad.
-Semmiség… -pirultam el.
Nem akartam több kínos pillanatot. Így hát nagy levegőt vettem és elbúcsúztam.
-Ö… Stella? –szólt még utánam.
Visszafordultam.
-Igen?
-Meg… megadnád a telefonszámod? Tudod, hogy utol tudjalak érni…
Zavarban voltam.
-Persze… hogyne… -dadogtam. Kinyújtotta a karját és egy tollat. Ráfirkantottam a kezére a mobilom számát, majd viccesen odanyújtottam az én karomat is.
-És most te… -nevettem, de ő ráírta. Megint zavarba jöttem… hiszen én csak vicceltem…
Végül sikeresen, végleg elbúcsúztunk, és bementem a házba.
Nekidőltem az ajtónak és felsóhajtottam.
-Akarsz mesélni? –jött ki Kevin a konyhából.
Nagy levegőt vettem. Mi értelme titkolózni?
-Ő az a fiú, aki itt hagyta az ingét. Kimostam neki, ma eljött érte. Beszélgettünk, összebarátkoztunk. Holnap pedig szeretnénk találkozni. Ennyi.
Apa hallgatott.
-Hű… -mondta ledöbbenve, kicsit később. –Ez az őszinteség nem vall rád…
-Kösz… -vágtam oda.
-Nem úgy értettem…
Már meg sem mertem kérdezni, hogyhogy itthon van. Inkább nem akartam veszekedést. Felálltam és nekiláttam a terítésnek. Nagyon nyugtalanított Jeremy. Valahonnan ismerik egymást, de honnan? És ha a fickó valóban meg akar ölni… mi van, ha Terry-t is bántani akarja? Ki ez a férfi? Rá kell jönnöm…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése