Tizenegyedik fejezet - Búcsú

Másnap az iskolában megint alig tudtam figyelni a tanításra. Vicky egész végig azon lelkendezett, hogy Alex hazavitte tegnap, és milyen cuki volt, és ez, és az, és így, meg úgy. Szerettem Victoriát, de most valahogy máshol járt az eszem.

 Mivel Terry elcsúsztatta a randevúnk időpontját egy órával, otthon le kellett foglalnom magam valamivel. Fel-alá mászkáltam a lakásban, ami üres volt, apa dolgozott.

Kimentem a kertbe, és gondolkodtam, hogy mit csinálhatnék. Még csak hat óra felé járhatott az idő.

 Eszembe jutott, mit mondott tegnap Marie, hogy Mr. Pristont a kórházban ma altatják el. Hirtelen elhatározásra jutottam: meg kell őt látogatnom. Az altatást apa szerint csak este szokták végezni.

Kirángattam a motoromat a garázsból, felugrottam a nyergébe és beindítottam. Hangosan felhörgött, én pedig a Saint Benedict Hospital felé fordítottam a kormányt. Nem érdekelt, hogy nem ismerem a férfit. Úgy éreztem, el kell tőle búcsúznom. Annak az embernek a világon senkije sincs. Tudtam, hogy valakinek mellette kell lennie az utolsó óráiban, perceiben, pillanataiban.

Lelassítottam a kórház parkolójába érve és megálltam. Lezártam a robogót és beléptem a fertőtlenítőtől bűzlő épület aulájába.

Nem emlékeztem pontosan, hányas számú kórteremben feküdt Harry, így a portáshoz léptem információért.

Egy alacsony, hatvanas éveiben járó, ősz hajú asszony nézett fel rám a szemüvege mögül, amikor odaértem a pulthoz.

-Jó napot, látogatóba jöttem Harry Pristonhoz. –hajoltam be hozzá. –Megmondaná, hol találom meg?

-Nincs látogatási idő. –emelte fel mindentudóan a fejét. –Hétköznap csak kettőtől ötig van.

Megforgattam a szemem.

-Nézze –tenyereltem az információs pultra, amin kissé meglepődött és hátrahőkölt -, a nevem Stella Stewarscott. Az apám, Kevin itt dolgozik. Nem ismerős ez a név? Akarja, hogy szóljak neki?

Leesett állal bámult rám.

-Ó, Mr. Stewarscott kislánya vagy, aj egészen más… Jaj, hogy mennyire hasonlítasz az apukádra! –csapta össze a tenyerét. Érdekes, milyen gyakoriak a hangulatingadozásai. Gyűlölöm az álszerénységet.

-Harry Pristonhoz jöttem. –mondtam el újra lassan, tagoltan és érthetően.

-Máris. –mosolygott a hölgy és bepötyögött valamit a számítógépébe.

-Második emelet. –mondta kis idő után. –Kétszázhuszonnégyes ajtó. Balról az első lesz, ahogy kiszállsz a liftből.

-Köszönöm –bólintottam, majd a felvonóhoz futottam. Beszálltam és nekidőltem a falnak, miközben a többi utas is csatlakozott.

Tehát még él, könnyebbültem meg.

A lift megállt, és egy apró csilingelés után kinyílt az ajtaja. Kiszálltam és benyitottam a 224-esbe. Nem volt benn orvos a szobában, csak Harry és a többi beteg feküdt behunyt szemmel, reménykedve és reményvesztetten az ágyában.

A férfihez léptem, láthatóan aludt. Ám ahogy leültem mellé a székre, megrebbent a szemhéja és fenézett rám.

-Stella… -hunyorgott.

-Ne mondjon semmit. –kértem, miközben megsimogattam a kézfejét. –Búcsúzni jöttem.

Az öregember szája sarka felfelé görbült.

-Búcsúzni… -ismételte, miközben gondolatai messzire szálltak. Úgy éreztem, megszakad a szívem, ahogy láttam az arcán a magányt.

-Tudod –mondta végül -, sosem féltem a haláltól. Most sem vagyok másképp vele. Várom már, hogy találkozhassak az én Georgiámmal, a feleségemmel és a kis Vanessával…

-Vanessa? –ráncoltam a homlokomat.

-A lányom. –mosolygott. –Még születésekor elveszítettük.

Részvéttel és együttérzéssel szorítottam meg a kezét. Mennyi mindenen keresztül mehetett ez a férfi!

-Sajnálom, Mr. Priston.

Egy másodpercig még hallgatott a távolba meredve, majd visszafordult hozzám.

-Szóval én nem félek. Csak még sosem gondoltam bele igazán, hogy milyen is lesz. És hogy vajon mi lesz utána.

Kerestem a bíztató szavakat, de már a könnyeimmel küszködtem, így nehezemre esett megszólalni.

-Ott fogja várni a családja, biztosan tudom… -csak ennyi jött ki belőlem.

Ekkor Harry hirtelen felnyögött. A fájdalom eluralkodott az arcán, minden erejével belemarkolt a takarójába. Ijedtemben nem tudtam, mit tegyek.

Szerencsére, hamar elmúlt ez az egész. Mr. Priston pár mély, nehéz légvétel után újra rám nézett.

-Csak nagyon fáj. –magyarázkodott lihegve.

-Kitartás –próbáltam lelket önteni belé.

-Leéltem hetvennyolc évet. –mondta. –Negyvenet a feleségem nélkül. Az elmúlt tíz esztendő kínkeserves volt számomra. Nagyon hiányzott, ahogy most is. Ezekben a z években, amikor már nem volt velem -nyúlt a párnája alá -, leveleket írtam neki. Minden nap egyet.

Összeszorult a gyomrom, ahogy a kezembe vettem a borítékokat. Mindegyik szép, kacskaringós, fekete betűkkel, a Georgia névvel ékeskedett.

Nedves szemekkel néztem fel a férfire.

-Miért sírsz? –kérdezte.

-Nem, nem sírok. –töröltem le gyorsan a könnyeimet. –Csak tudja, én is írok az édesanyámnak. Nap, mint nap.

-Jó az. –nézett mélyen a szemembe. –Hisz nincs más mód arra, hogy elmondd neki azt, amire az életében nem volt lehetőséged.

Bólintottam.

Abban a pillanatban Harry arca megfeszült, és hörögni kezdett.

Felpattantam a székről. A férfi felkiáltott és segítségért kiabált. Rettenetesen szenvedett.

Nem bírtam tovább nézni. Feltéptem az ajtót és kirohantam a folyosóra, kapkodtam a fejem, hol találok orvost. Szerencsére, épp akkor jött felém két fehér köpenyes nő –az egyiket ismertem.

-Marie! –kiabáltam, mire a doktorok hozzám futottak.

-Stella, mit keresel itt? Mi baj van? –aggódott a nő.

-Azt most nem érdekes! Haldoklik!

-Ki? –kérdezték egyszerre.

-Harry Priston. A 224-es kórteremben! –hadartam.

A két orvos berohant a betegszobába Egyszerűen nem lettem volna képes végignézni, ahogy meghal. Kiültem egy ablakba és vártam, csak vártam, hogy megtörténjen. Túl akartam lenni rajta, és azt hiszem, ő is. Szerettem volna, ha Harry minél kevesebb fájdalommal „megússza”, de annál hamarabb lehetne együtt a családjával.

Tíz perc sem telt bele, kinyílt az ajtó. Egy ágyat toltak ki rajta, benne a férfivel.

Élt.

Mr. Priston rám nézett, majd mondott valamit Marie-nak. A hölgy csodálkozva bár, de elindult felém.

-Veled akar beszélni. –mutatott a betegre. Lüktető szívvel odaléptem hozzá, hogy végleg búcsút vegyek tőle.

-Ezeket a leveleket –mutatott a hasán lévő borítékokra, amikor odaértem –magammal viszem. Ezzel együtt fogok meghalni. Át akarom adni Georgiának.

Nyeltem egyet, hogy leküzdjem a kitörni készülő sírást.

-Hát persze. –mondtam. Örülni fog neki.

Harry rám emelte a tekintetét.

-Köszönöm, Stella. Mindent köszönök.

Szorongatta a torkomat a szomorúság és a fájdalom.

-Isten Önnel, Harry. –búcsúztam.

-Veled is, gyermekem. A lányom helyett lányom voltál, még akkor is, ha ez csak egyetlen napig tartott.

Mr. Pristont lassan a műtő felé tolták. Végig engem nézett.

Amint eltűntek a szemem elől a kanyarban, egyedül maradtam. Csak álltam és sírtam. Nem zokogás volt, csak éreztem, ahogy a könnyeim zuhatagként csorognak végig az arcomon, egy ismeretlen ember miatt.

Bocsánat, az előző fejezetnek csak az első felét küldte el :)

Fújtattam egyet, mint egy macska, és leültem a kupac mellé. Hátrahajtottam a fejem és lehunytam a szemeimet, amikor kopogtak.

-Szabad.

-Minden rendben? –kérdezte Marie és körbenézett. –Te jó ég, mi történt itt? Mint egy csatatér!

-Csak nem tudom, mit vegyek fel. –sóhajtottam.

-Mikor?

-Holnap. A bemutatkozásra.

-Ah, értem. Megengeded, hogy segítsek?

Olyan kimerült voltam és olyan elkeseredett, hogy nem mondhattam nemet.

-Persze. Köszönöm.

Marie ünnepélyesen felhajtotta a kardigánja ujját, mint aki valami hatalmas csatára készül, behajolt a szekrényembe és kutakodni kezdett.

Nemsokára felegyenesedett és kinyújtóztatta a hátát.

-Figyelj –mondta. –Gyere át hozzám. Nem lakom messze, és azt hiszem, van egy ruhám, ami pont jó lenne neked.

Vonakodtam egy kicsit.

-És apa?

-Hagyok neki üzenetet. –nyugtatott meg.

Végül kénytelen-kelletlen beleegyeztem.

Marie lefirkantott pár sort egy jegyzettömb lapjára és az asztalra tette.

 Bezártam magam után az ajtót és elindultam, ám csak pár lépést tettem meg, amikor eszembe jutott valami.

-És hogyan megyünk oda?

-Ha nem baj –nézett rám bűntudatosan -, akkor kölcsönvennénk Kevin kocsiját.

Kényszeredetten visszamentem a házba a kocsikulcsért, aztán nagy nehezen elindultunk. Marie vezetett, egész közel lakott, a város szélén.

Ahogy leparkolt a háza előtt, elcsodálkoztam. Eddig azt hittem, Marie nem túl gazdag, hisz mindig egyszerűen öltözködött, bár nagyon kifinomultan.

De a lakására nézve már meg sem tudtam szólalni. Hát, hogy nem tíz dollárért vette, az biztos.

Sárga falú, csinos kis ház volt, sötétszürke tetőcserepekkel, oszlopokkal a teraszon, amik az emeleti erkélyt támasztották alá, és futórózsák tekeregtek rajtuk. A tornáchoz kis járda vezetett, a széle nagyobb, szép kövekkel és lámpákkal volt kirakva. A kert sem volt semmi, a gyep egyszínű, puha zöld rétnek hatott, körülbelül öt centiméteres, egyenletesen vágott fűvel mindenütt. Gyümölcsfák álltak sorjában a kerítés mentén.

-Hű… -nyögtem, amikor kiszálltam az autóból. –Ez elképesztő.

-Örülök, hogy tetszik. –zárta be a kocsit Marie. –Gyere, megkeresem neked a ruhát.

-Rendben. –bólintottam. Még egyszer szemügyre vettem a házat, csodaszép volt. Mint egy villa.

Odabenn, a kinti elegancia ellenére egy meghitt, egyszerű kis lakásban találtam magam. A nappalit és a konyhát mindössze egy kis átjáró választotta el egymástól, rajta egy gyöngyökből font függönnyel. A konyha egyben étkező is volt, kis asztal állt, zöld kockás terítővel, amit narancssárga napraforgók ékesítettek. A közepén egy áttetsző üvegváza volt, egy-egy szál piros és sárga rózsával. Oldalt, az egyik polcon egy madárkalitka állt, egy kis kanári kíváncsian szemlélte a belépőket.

-Kérsz valamit inni? –kérdezte Marie, miközben ledobta a táskáját egy székre.

-Igen, köszönöm. –mondtam, és tovább szemléltem a házat. Színes és világos helyiség volt.

-Narancslevet, vagy kólát? –nézett be a hűtőbe a nő.

-Narancslevet. –feleltem. Marie villámgyorsasággal a konyhaszekrényhez ugrott, kivett egy nagy poharat, teletöltötte dzsússzal, és a kezembe nyomta, majd felrohant az emeletre.

Átsétáltam a nappaliba. Nem volt valami „hű de extra”, de stílusos viszont igen. Középkort idéző, hatalmas fa bútorok álltak a falnál, azonos színű padlóval, amin egy fehér báránybőr szőnyeg feküdt. Az íróasztal szintén ódivatúnak tűnt, mégis megtetszett. Odaléptem hozzá és végighúztam az ujjam a sima felületén. Az asztalon mindössze egy laptop, egy lámpa és egy jegyzettömb hevert, valamint egy fekete-fehér fénykép. Kíváncsian a kezembe vettem. Egy húszas éveiben járó férfi nézett vissza rám feketén-fehéren, mellkastól fölfele. Inget és zakót viselt, megvillantak a fogai a kedves mosolya alatt.

-Stella –szólalt meg hirtelen Marie a hátam mögül. Megpördültem és a hátam mögé rejtettem a képet.

-Minden rendben? –kérdezte.

-Öhm, igen persze… -mondtam zavartan. Úgy éreztem magam, mint akit rajta kaptak valami huncutságon.

De Marie észrevette, hogy rejtegetek valamit.

-Mit találtál? –kérdezte kedvesen.

Lehajtottam a fejem és elővettem a fotót.

-Ő ki? –kérdeztem. A nő közelebb lépett, és elmosolyodott.

-A bátyám.

Elcsodálkoztam.

-A bátyja?

-Igen.

-Hű. –álmélkodtam. –Nagyon hasonlít magára.

-Tizennyolc éves voltam, amikor levesztettem. –mondta üveges tekintettel.

Felkaptam a fejem.

-Ó, sajnálom. –mondtam őszintén.

-Semmi baj, nem tudtad. –felelte Marie. –Katona volt. A háború vitte el. Nagyon szerettem.

Óvatosan a vállára tettem a kezem.

-Teljesen megértem, Marie. –próbáltam vigasztalni.

Rám emelte a tekintetét, majd ismét elmosolyodott.

-Na gyere –mondta -, megtaláltam.

Követtem őt fel az emeletre, és hálát adtam az égnek, hogy nem merültünk bele komolyabb lelki társalgásba az előbb.

Beléptem a hálószobába, ami úgyszintén stílusosan volt berendezve, mint a ház többi része. Az ágyon egy fekete ruhadarab feküdt. Marie a kezembe nyomta, majd betessékelt a fürdőszobába.

-Ebben csodálatos leszel. Próbáld csak fel.

Megszólalni sem volt időm, már benn álltam a fürdőben. Szó nélkül belebújtam a Marie által kiválasztott szerelésbe, és vártam a végeredményt.

-De hisz ez… valami csodálatos! –álltam tíz perc múltán újra a hálóban.

-Gyönyörű vagy. –mért végig a nő. –Nagyon jól áll.

-Köszönöm. –mosolyogtam. –És a ruhát is.

-Szívesen. –bólintott.

Egy szűk, sztreccses, a térd fölé alig húsz centiméterrel érő, fekete miniruhás, fehér bőrdzsekis és fekete magassarkú szandálos lány nézett rám vissza a tükörből.

-Örülök, hogy tetszik. –mondta Marie. –És hogy segíthettem.

Azt hiszem, aznap gyökeresen megváltozott a véleményem erről a nőről. Egy kedves személynek tekintettem, aki már szinte a második anyámmá vált.

Tizedik fejezet - Marie-val

Amint hazaértem, rögtön fel akartam menni a szobámba, ám eszembe jutott, mit ígértem Kevinnek. Kedves leszek Marie-hoz. Kifújtam a levegőt, majd besétáltam a nappaliba és leültem a kanapéra a nő mellé. Egyikünk se szólt egy szót sem.

-Kér valamit inni? –próbáltam oldani a feszült hangulatot.

-Nem, köszönöm. –mondta Marie.

A helyzet csodás volt. Kongott a ház a csöndtől és az unalomtól.

-Szeretnéd folytatni a beszélgetést, vagy hagyjalak téged békén? –kérdezte végül.

-Beszélgethetünk –kaptam az alkalmon. Végre megszólalt.

-Rendben. –bólintott a nő. –Szóval, hogy hívják?

-Kit? –ráncoltam a szemöldököm.

Marie elmosolyodott.

-Azt a bizonyos fiút, akiről szó volt.

Elpirultam.

-Ja, hogy őt… -csavargattam a hajam. –Hát, Terry.

-Értem. És mikor is találkoztok?

-Hát, holnap szeretnénk. Bemutat a szüleinek. –kezdtem újra kínosan érezni magam, de még mindig jobb, mintha szótlanul ülnénk egymás mellett.

-Ó… már ilyen komoly a dolog? –kérdezte boldogan.

-Azt hiszem… remélem. –vallottam be.

Pár másodperc elteltével újabb csönd állt be. Sóhajtva felálltam és kimentem a konyhába egy pohár kóláért. Nem igazán voltam szomjas, se semmi mással nem tudtam elfoglalni magam. Kinyitottam a hűtőszekrényt és elővettem egy műanyag palackos üdítőt. Ám mielőtt becsuktam, megakadt a szemem egy pohár jégen a mélyhűtő áttetsző ajtaján át. Nem emlékeztem, hogy bármit is betettem volna egy ilyen edénybe. Kivettem a fagyasztóból és szemügyre vettem. Semmi különleges nem látszott rajta, csak megfagyott víz volt benne.

Vagy mégsem.

Valami színes dolgot vettem észre a közepében.

-Mi a franc? –hunyorogtam.

-Valami baj van? –hallatszott a nappaliból.

-Ja, nem, semmi! –kiáltottam gyorsan. –Csak nehéz leszedni a kólásüveg kupakját.

-Segítsek?

-Nem, nem! –tiltakoztam. –Menni fog.

Marie beleegyezett, és Columbo nyomozó hangját hallva arra következtettem, hogy bekapcsolta a tévét.

A mosogatóhoz léptem és forró vizet engedtem a csapból a pohárra, hogy megolvadjon a tartalma. Nagy nehezen engedett, és a jég egy darabban kihullott belőle.

 A kinti hideg jól jött, mert bekapcsolhattam a fűtést. Elővettem egy nagyobb, műanyag tálat, és beletettem a megszerzett darabot. Felszaladtam a szobámba és rátettem a radiátorra, hadd olvadjon ki teljesen, és fény derüljön a tartalmára.

-Stella –kiáltott valaki lentről.

-Azonnal… -mondtam és lerohantam a lépcsőn.

-Igen? –léptem be a nappaliba.

-Telefonon keresnek. –nyújtotta felém a kagylót Marie.

-Köszönöm. –vettem át, és visszamentem a szobámba. Udvariasság ide vagy oda, nem szeretem, ha hallják, amit másnak mondok. Ha a szobámban beszélek, még csak nem is vagyok bunkó.

-Halló? –szóltam bele, amikor becsuktam magam mögött a szobaajtómat.

-Szia, Terry vagyok.

-Terry! –ragyogott fel az arcom.

-Figyelj, ööö… holnap nem lenne baj, ha egy órával később mennék érted? Mondjuk, hétre? Későn érek haza a munkából.

-Rendben van. –mondtam kissé lelombozódva. Ez az egy óra csúszás is soknak tűnt a szememben.

De nem mutathattam ki, hogy csalódott vagyok. Elvégre, nem mondta le a randit.

-Akkor hétre érted megyek.

-Oké. Szia.

-Szia.

Kinyomtam a telefont és sóhajtottam. Aztán észbe kaptam: miben megyek holnap? Nem állíthatok be a szüleihez kopott farmerban és pólóban!

A szekrényemhez léptem, és kikerestem valami normális, bemutatkozásra való ruhát.

-Ez nem jó. –húztam a számat az egyikre, majd a másikra. Egy óra múltán már egészen szép kis halom rongy hevert az ágyamon.

Kilencedik fejezet - Kórházban

 Hazaérve egy üzenet várt a rögzítőn. Elmosolyodtam, amikor meghallottam a fiú hangját.

„Szia Stel, itt Terry. Öhm, nem is tudom, mit akarok mondani… ja igen. Van kedved találkozni holnap délután? Érted mennék, mondjuk hatkor. Elvinnélek a szüleimhez. Szóval, ha nincs ellenedre, akkor hívj fel. Szia.”

Búgó hang jelezte, hogy Terry befejezte a mondandóját, én pedig próbáltam felemészteni a hallottakat. A szüleihez? Én? Máris? A barátnőjének tart?

 Hirtelen olyan öröm fogott el, hogy először nem is vettem észre apa kocsiját, ahogy befordul a garázsba. Csak a párbeszédre lettem figyelmes. Azt, hogy mit mondtak egymásnak, nem hallottam. De tudtam, hogy Marie van vele. Sóhajtva a telefonért nyúltam, és felrohantam a szobámba. Úgy tettem, mintha nem vettem volna észre őket. Tárcsáztam Terry számát és könyörögtem, hogy vegye fel, hogy legyen kivel beszélnem. Ürügynek. Na meg, beszélni is akartam vele.

A harmadik búgás után felvette.

-Tessék.

-Terry, szia, Stella vagyok.

-Stel! –kiáltott boldogan. –Megkaptad az üzenetem?

-Igen.

-Na és, mit válaszolsz?

-Hát… nem is tudom. A szüleid tudnak róla?

-Persze.

Nagy levegőt vettem.

-Oké. Már csak apával kell közölnöm. De nem érzed túl korainak?

-Mit?

-Hogy bemutass.

-Ugyan. –nevetett. –Már a barátnőm vagy, nem?

Összeugrott a gyomrom. A barátnője?

-Szóval? –kérdezte, miután egy ideig hallgattam.

-De. –suttogtam végül. –Persze.

-Remek. Hatkor ott vagyok érted.

-Rendben. Szia.

-Szia, Stella.

Letettem a kagylót és elvigyorodtam. Azt mondta, a barátnője vagyok. Egyszerűen fel sem tudtam fogni. Örömömben ugrálni kezdtem és bekapcsoltam a hi-fi tornyon a Paramore új albumát. Ez már csak azért is nagy szó nálam, mert amióta anya elment, a zenelejátszóm ott porosodott a polcon. Nem volt erőm és hangulatom a zenére.

 Hayley Williams üvöltését csak apa hangja harsogta túl a földszintről.

-Megjöttem.

-Szia. –kiáltottam, majd, mivel nem tudtam biztosan, hallotta-e, lementem köszönni neki. Jól sejtettem, Marie-val ültek a konyhaasztalnál, mindkettőjük előtt gőzölgött a kávé.

-Ó… jó napot. –mondtam kelletlenül.

-Szervusz, kedves. –nézett rám kedvesen a nő. El kellett ismernem, hogy valóban gyönyörű. De nem érhet anya nyomába.

Néhány másodpercnyi kínos hallgatás után apa törte meg a csendet.

-Szóval, újra zene szól a szobádban?

-Igen, apu. –pirultam el. –Azt hiszem, boldog vagyok.

-Akkor örülök. –bólintott Kevin.

„Még öt másodperc ebben az irtó ciki szituban és elásom magam.” –gondoltam. Így tehát megfordultam és visszamentem a szobámba.

 Mosolyogva ültem a tükör előtt. Énekelgettem, és a hajamat fésültem. Igazat mondtam apának: soha még ilyen boldog nem voltam. Azt mondta, szép a hajam. Nem mondta ezt nekem még senki. Még Bobby sem. Ő csak egy fejezet volt az életemben, de Terry maga az életem. Még éreztem puha tenyerét, ahogy lágyan végigsimított rajta az étteremben. Letettem a fésűt a sminkasztal szélére, és elkezdtem befonni a tincseimet.

-Szép, ha így ki van bontva. -simított rajta végig, amikor itt álltunk a kapu előtt, búcsúzáskor.

Elmosolyodtam, és egy hirtelen elhatározással visszafejtettem a fonást.

 Kopogtatás szakította félbe az álmodozásomat.

-Gyere be. -mondtam anélkül, hogy odafordultam volna. 

-Stella, nem zavarok? -szólt egy ismeretlen hang a hátam mögül. A sminkasztal tükrében egy női alakot láttam.

-Miss Deinbestes... -pördültem hátra. Most minden más hiányzott volna, csak ő nem.

-Csak Marie. -intett le. -Leülhetek? Szeretnék veled valamit megbeszélni, ha van egy kis időd.

Sóhajtottam.

-Persze.

Kikapcsoltam a zenét a hi-fi tornyomon, és az ágyamra ültem. A nő helyet foglalt mellettem.

-Apukádról szeretnék valamit mondani...

-Valahogy sejtettem -forgattam a szemeimet.

-Tessék? -lepődött meg Marie.

-Jaj, elnézést. -pirultam el. -Nem akartam hangosan...

-Semmi baj. Megértem, hogy haragszol rám.    

-Nézze, én nem haragszom. –kezdtem védekezni. –Maga igenis csinos, fiatal nő, és az apámnak szüksége van egy olyan társra, mint Ön. Ne haragudjon, ha rossz benyomással indítottam. Kezdjük újra, rendben?

A hölgy egy pillanatig hallgatott, majd bólintott.

-Rendben. Marie vagyok. –nyújtotta a kezét, mire elmosolyodtam.

-Én pedig Stella.

-Örülök, hogy megismerhetlek, Stella. –mondta.

-Úgyszintén. –viszonoztam.

-Szóval… -tördelte Marie az ujjait. Láthatólag nem tudott belekezdeni a monológjába. –Részvétem a mamád miatt. –nézett fel.

-Köszönöm… -mondtam. –Azt hiszem… boldog lehet, hogy apa…

Nem tudtam folytatni a mondatot.

-Nézd, én nem akarom átvenni Lora helyét. –tette a vállamra a kezét.

-Tudom, nem is azt akartam mondani. –tiltakoztam.

-Hanem?

Tényleg, mit is akartam mondani? A lényege ez volt.

Marie látta a zavaromat.

-Váltsunk témát. –ajánlotta. –Szóval, látom, boldog vagy.

-Igen. –emeltem fel a fejem. –Azt hiszem…

A nő elmosolyodott.

-Fiú van a dologban, ugye?

Zavarba jöttem és elfordultam.

-Igen.

-És mikor találkozol vele?

Visszafordítottam a tekintetemet felé.

-Holnap. –néztem a szemébe. Egy pillanatig elgondolkodtam azon, hogy vajon tényleg kíváncsi arra, amit mondok, vagy csak megjátssza a pótanyuka szerepét. De valahogy semmi gonoszságot nem véltem felfedezni abban a világoszöld szempárban, úgyhogy nagy levegőt vettem, hogy belekezdjek a „Terry-Stella” mesébe, amikor apa benyitott.

-Bocsánat, hogy megzavarom a lányos csevelyeteket, biztos rengeteg fontos dologról pletykáltok, mint vásárlás, körömlakk és én. –tette hozzá tettetett álszentséggel. -De nekem be kell mennem. Riasztó telefonhívást kaptam a kórházból. Magatokra hagyhatlak benneteket?

-Várj, veled megyek. –állt fel Marie. –Több orvos többet lát, nemde?

-Igaz. Stel? –fordult felém kérdően. Volt valami a szemében, valami kérlelés-féle. Talán azt szerette volna, ha én is jövök, és jobban összebarátkozom Marie-val.

-Egye fene. –csaptam a térdemre. –Bemegyek veletek.

-Remek! –intett apa. –A kocsi előállt. Sietni kell. Sürgős eset.

-Mi a baj? –kérdeztem.

-Autóbaleset. –mondta Kevin, miközben felkapta a kabátját. Megtorpantam. A mellkasomban hangosan dobbant a szívem. Anyu…

Éreztem, hogy apa is ugyanarra gondol, amire én. Egy pillanatra találkozott a tekintetünk, aztán egyszerre ugrottam be a kocsiba. Láttam rajta az eltökéltséget, és igaza volt. Mindketten csak egyre tudtunk összpontosítani: bárki is az, meg kell menteni. Ha már anyut nem lehetett…

-Ki azt áldozat? –tette fel a kérdést Marie, miközben becsatolta a biztonsági övét az anyósülésen.

-Egy nyugdíjas férfi, a nevét nem tudom. A csúszós utak miatt ütközött össze egy másik járgánnyal. Egy kocsmánál. -mondta Kevin, és beindította a motort.

-Szóval részeg volt? –folytatta a nő.

-Azt hiszem, nem. De a másik sofőr az volt.

Egyre több késztetést éreztem a fickó életének megmentésére. Anya ugyanígy halt meg. Nem történhet meg újra, akárki is az. Miközben apa kifarolt a garázsból, Marie különböző szakmai kérdésekkel és kifejezésekkel bombázta, amiknek a felét sem értettem. Nekidőltem a hideg ablaküvegnek, és azon könyörögtem, hogy maradjon életben a férfi.

  Apa bekanyarodott a kórház parkolójába. Sokszor jártam itt, amikor kisebb voltam, Kevinnel gyakran jöttünk be együtt. Már ismertem a járást a folyosókon, szinte azóta, hogy járni tudtam. Ám amióta anya meghalt, nem voltam benn. Itt műtötték meg, itt is hunyt el. Nem lettem volna arra képes, hogy benézzek ide.

De most megtörtént. Megtettem, apa kedvéért.

Kiszálltam az autóból, és nagy levegőt véve végigmértem az épületet. Nem változott. Ugyanolyan, mint akkor, amikor utoljára láttam.

Zsebre dugott kézzel ballagtam apáék mögött a kórház felé, és próbáltam nem emlékezni arra, ami itt történt, több mint egy hónapja.

A portára belépve azonnal megcsapott a klór és a fertőtlenítő maró szaga. A padokon néhány idős férfi és hölgy beszélgetett, valaki újságot olvasott, és volt olyan is, aki csak fel-alá járkált a helyiségben.

Kevin és Marie beszálltak egy liftbe, így követtem őket. A második emeletig mentünk, így kissé megkönnyebbülten lélegeztem fel. Legalább nem kell arra mennem, ahol… utoljára láttam anyát.

Beléptem apáékkal a kórterembe. Ő magára aggatott egy fehér orvosi köpenyt, majd félrehívta az ápolónőt, aki a fal melletti ágynál ült, és simogatta a beteg homlokát. A férfi eszméleténél volt, de sugárzott róla, hogy rettenetesen szenved a fájdalomtól.

Amíg Kevin és Marie az orvossal beszélt, én odaléptem a fickóhoz. Leültem az ápolónő üresen hagyott székére, és végignéztem a betegen. Az orra vérzett, homloka berepedt, a takarón heverő karja összeroncsolódott, a másik gipszben volt.

Egy ideig csak nézte a plafont, aztán hirtelen felém fordult. Kissé meglepődött, hogy csak így odaültem mellé, de nem zavartattam magam.

-Mi a neve? –kérdeztem halkan.

-Harry. Harry Priston. –felelte, miközben zihálva vette a levegőt. –Te ki vagy?

-Stella.

Egy pillanatig csak nézett rám.

-Ismerlek egyáltalán? Mit keresel itt? –köhögte.

Lehajtottam a fejem, és az ujjaimmal babráltam, mintha olyan érdekesek lennének.

-Nem akarom, hogy egyedül legyen. –mondtam.

A férfi elmosolyodott és behunyta a szemét.

-Köszönöm.

Pár percig csak hallgattunk. Apura, Marie-ra és az orvosra néztem. Láttam a szemükben, hogy a helyzet reménytelen. Nagyon megsajnáltam a férfit.

-Tudod –szólalt meg Harry -, én nem ittam. Soha. Egy kortyot sem. Mégis én vagyok itt, nem ő. Én fogok meghalni.

Összeszorítottam a fogamat.

-Nem fog meghalni. –próbáltam bíztatni.

Fájdalmasan elmosolyodott.

-Dehogynem. Megéreztem. Hidd el, befejeztem, amire hívattam.

A szemöldököm az égbe szökött, nem értettem, amit mond.

-A feleségemet a rák vitte el. –mesélte. –Özvegyként jött hozzám, pedig még csak huszonhét éves volt. Megmentettem az öngyilkosságtól. A volt férjét elveszítette, és ő maga is teljesen összetört. Ahogy összeházasodtunk, visszatért önmagához és újra élni kezdett. Mellette voltam, amikor meghalt. –nyelt egyet Mr. Priston. –Úgyhogy rájöttem. Az volt a küldetésem, hogy megmentsem őt. Felkészültem a halálra.

Erre nem tudtam mit mondani. Óvatosan a kezéért nyúltam és gyengéden megszorítottam, hogy ne fájjon neki, mégis érezze, hogy mellette állok.

-A rendőröknek szóltatok? –hallottam Kevin hangját.

-Igen, meg is vizsgálták a helyszínt. –felelt neki az orvos. –De nem bűnös, mivel nem volt részeg. A másik kocsiról viszont semmi információ nincs. A betegünk nem emlékszik rá, csak annyit mondott, hogy egy sötét autót látott.

-Hát ez nem túl nagy kezdőlökés. –sóhajtott Marie. –Millió sötét kocsi jár Milwaukee-ben.

-Látod –szólalt meg újra Harry -, nem tudnak meggyógyítani.

-Ne gondoljon erre. –fordultam vissza hozzá.

-Nem félek. –mondta. –A feleségemmel akarok találkozni.

Összeszorult a gyomrom.

-Tudja –kezdtem halkan -, az édesanyám ugyanilyen balesetet szenvedett egy hónapja.

-Igazán? –nézett Marie felé. –Pedig egy karcolás sincs rajta.

-Ó nem, nem ő. –hadartam gyorsan. –Ő csak az apám kollégája. Az anyám… belehalt a sérüléseibe.

A férfi szemében részvét jelent meg.

-Sajnálom. –simogatta meg a kézfejemet. –Ha találkozom vele Odafenn, átadom, hogy üdvözlöd.

-Köszönöm. –mondtam meghatottan.

-Stella! –szólt hirtelen apa. Megfordultam, mire intett, hogy menjek oda hozzá. Még egyszer rámosolyogtam a férfira, aztán felálltam és az orvosokhoz léptem.

-Mondott neked valamit? –kérdezte Marie.

-Nem igazán. –rántottam meg a vállamat. –Csak annyit, hogy nem fél.

-Ez jó. –pillantott bele a jegyzeteibe a harmadik doktor. –De nem segít rajta.  

-Ezt meg hogy érti? –kérdeztem rosszallóan.

-Túl sok vért vesztett, Stel. Vérátömlesztésre pedig nincs már esély, hogy túlélje. Ahhoz túlontúl idős. –magyarázta Kevin.

Könnyes szemmel néztem Harry-re.

-Legalább együtt lesz a feleségével. –suttogtam. Marie biztatóan megszorongatta a vállamat, aztán kivezetett a kórteremből. Az ajtóból visszanéztem az ágyban fekvő betegre.

-Ég önnel, Mr. Priston. –mondtam.

Harry felemelte a fejét.

-Veled is, Stella. Átadom… átadom édesanyádnak az üdvözletedet.

A sírás fojtogatott, úgyhogy kimentem Marie-val a folyosóra.

-Mikor altatják el? –néztem vissza a szobára.

-Azt hiszem, holnap. –mondta a nő.

Kibontakoztam a karjaiból és az ablakhoz léptem. Lenéztem az udvarra. Néhány beteg mosolyogva sétált a szökőkút mellett. Reménykedtek a gyógyulásukban. Harry nem reménykedett. Ő a halálban hitt. Nem akart felépülni.

„Átadom, hogy üdvözlöd.” –visszhangzott a fejemben. Lassan felemeltem a fejem és az égre néztem.

-Vigyázz Harry feleségére, anyu. –suttogtam alig hallhatóan.

–Őrizd meg neki. Nemsokára látják egymást.

Ajtónyikorgás hallatszott. Kevin lépett ki rajta, nyomában az orvossal.

-Stel, Marie. –jött oda hozzánk apa. –Nekem benn kell maradnom. Itt a slusszkulcs –nyúlt a zsebébe -, én majd busszal hazamegyek.

-Rendben. –vette el Marie. –Biztos ne maradjak?

-Nem kell. –legyintett apu.

A lift felé indultunk, amikor utánam kiáltott.

-Stella, egy pillanatra!

Visszamentem.

-Kérlek –mondta kissé zavartan -, ne csinálj hülyeséget.

-Mire célzol? –tettem zsebre a kezem.

-Tudom, hogy nem szívleled Marie-t, de…

-Apa –intettem le. –Nem kell aggódnod.

-Biztos?

-Igen. –nyugtattam meg. –Nem vagyok bolond. Tudom, mennyire szereted őt. Én is kezdem megkedvelni.

Apa megkönnyebbülten elmosolyodott.

-Köszönöm, kicsim. –ölelt meg. –Most menj, nekem sok az intéznivalóm.

-Oké. Szia, apu. –fordultam meg.

-Szervusz. –hallottam a hátam mögül. Beszálltam a liftbe Marie mellé, majd leérve szótlanul lépkedtünk ki egymás mellett a parkolóba.

Azt hiszem, mindkettőnknek Harry-n járt az esze, csak más szemszögből. Ő orvosilag gondolkodott rajta, én érzelmileg. Már nem féltem. Tudtam, hogy anya jó helyre került.

Nyolcadik fejezet - Mark

Olyan volt, mint egy nyálas amerikai tinifilm. Felbukkant számomra a tökéletes, szőke herceg, fehér ló helyett Audival. Minden olyan hibátlannak tűnt – de mégsem lehetett az.

 Másnap reggel ragyogó napsütésre és madárcsicsergésre ébredtem. Kidörzsöltem az álmot a szememből, és próbáltam visszaemlékezni, mi is történt velem tegnap este.

 Igen, megcsókolt a parkolóban. Már a gondolat hatására is kellemesen bizsergett a bőröm. Eszméletlen jó volt. Aztán hazahozott ide. Apa már aludt, amikor beléptem a házba. Nem is lett volna túl jó ötlet, ha találkozom vele. A fellegekben jártam.

 Össze kellett szednem magam, mert késésben voltam a suliból. Magamra kaptam egy pólót és egy farmert, benyomtam a táskámba egy pulcsit és lerohantam a lépcsőn.

-Hogy érezted magad tegnap este? –hallottam a konyhából. Megpördültem a sarkamon.

-Remekül. –pukedliztem, mint egy idióta. Aztán kivettem egy szelet sajtot apa tányérjából, beleharaptam, és lábujjhelyen ugrálva elhagytam a házat, miközben Kevin leesett állal, tehetetlenül nézett utánam. Hát, mit tegyen az ember, ha a lánya szerelmes?

A sulihoz érve Vicky kitörő lelkesedéssel fogadott.

-Mesélj, mi volt? –ugrándozott. Alig kaptam levegőt, úgy szorított.

-Hé, megfojtasz! –bontakoztam ki nevetve az öleléséből.

-Ó, bocs. –nézett bűnbánóan, majd újra rákezdett a kérdezősködésre.

-Szóval? Mindent tudni akarok!

De csak vigyorogtam.

-Vic –mondtam –azt hiszem, már van barátnője.

Ledöbbenve állt egy pillanatig, aztán sikongatva a nyakamba ugrott ismét.

-Jaj, Stella, annyira örülök neked! Mi volt? Részletes beszámolót kérek mindenről!

-Hát… beszélgettünk az étteremben. Ó Vic, az a hely csodálatos! –áradoztam. –De ugyanakkor iszonyú drága. És van egy kis tetoválás a csuklóján. Megengedte, hogy megnézzem. –mosolyogtam mindentudóan. –Aztán… aztán a parkolóban megcsókolt.

-Megcsókolt?! –ugrott fel Vicky. Néhány szempár kérdőn meredt ránk, amikor elhaladtunk a folyosón, a szekrények mellett. Megálltam a sajátomnál és kivettem az angolkönyvemet.

-Meg. –rántottam meg a vállamat, mintha ez olyan hétköznapi dolog lenne. Pedig nem volt az. Becsaptam a suliboxom ajtaját, amikor hirtelen hátrahőköltem. Egy fiú állt közvetlenül mellettem, de olyan közelségben, hogy még Vic is elcsodálkozott.

-Helló. –mondta a srác.

-Ismerlek? –vontam fel a szemöldökömet.

-Te vagy Stella Stewarscott? –kérdezte, mit sem törődve a csodálkozásommal.

-Attól tartok. –mértem végig. -Segíthetek?

-Az angoltermet keresem.

Keresztbe fontam a karom a mellkasomon.

-És ehhez miért én kellek? Honnan tudod a nevem?

-Szóval nem mutatod meg, merre van? –sóhajtott. Úgy tűnik, élvezte, hogy semmibe veszi a kíváncsiskodásomat.

-Második emelet. –morogtam. –Balra a harmadik.

-Köszi. –vette a vállára a táskáját, majd elindult felfelé a lépcsőn.

-Ez meg ki volt? –kérdezte Vicky.

-Gőzöm sincs. –ráztam meg a fejem. –De hogy nem az angoltermet kereste, az biztos.

-Honnan veszed?

-Onnan, hogy teljesen rossz irányba megy. –mutattam a fiú hátára, aki épp a tanári szobába nyitott be.

-Lehet, hogy eltévedt. –tűnődött Vic.

-De ahová én igazítottam útba, az a másik irányba van. –értetlenkedtem. –Na mindegy. Azt hiszem, van jobb dolgom is, mint ezzel foglalkozni.

-Igen, például az angol irodalom. –legyintett Vic, úgy, ahogy a tanár szokta.

-Miss Stewarscott –emeltem fel a csuklómat, bár fokkal magasabb hangon, mint szoktam. –Kérem, fejezze be a társalgást!

Nagyot nevettünk Mr. Wibbs kifigurázásán. Ám az öröm nem tartott sokáig, mert megszólalt a csengő, és rohannunk kellett órára.

 Mint kiderült, a srác nem blöffölt. Erről akkor bizonyosodtam meg, amikor az angoltanár belépett az ajtón, nyomában az említett fiúval. Lecsapta a tanári asztalra az osztálynaplót, mire minden zaj elhalkult a teremben. Andrew Wibbs nem igazán az a fajta ember, akivel viccelődni lehet. Nagy tekintéllyel bírt mind a tanári kar, mind a diáksereg közt.

Nem is pazarolta az időt az új diák bemutatására, egyszerűen csak a mellettem üresen álló pad felé bökött. A srác szót fogadott, és helyet foglalt a jobb oldalamon.

 Az óra első felében nem nagyon vettem tudomást róla, de végül nem bírtam tovább és egy papírkát csúsztattam az asztalára:

-Honnan tudtad a nevem?

-Hm?

-Az előbb, a folyosón, megszólítottál.

-Ja, hogy te vagy az! A tanár elmondta még reggel, hogy melletted fogok ülni. Kikerestelek az évkönyvben, hogy ne legyél annyira ijesztő.

-Ijesztő?!

-Úgy értem, idegen…

-Aha. És tényleg nem tudtad, hogy merre van az angolterem?

-De tudtam.

Értetlenül meredtem rá.

-Van barátom. –írtam. Jó, ez lehet, hogy nem volt teljesen igaz, de nem tudtam másképp lerázni.

-Tudom. –jött a válasz. –Ki mondta, hogy akarok tőled bármit is?

Oké, ebben is volt valami. De mi az, hogy mindent tud rólam?

-Ki vagy te? –kérdeztem.

-Egy srác. A padtársad. Egy ember.

-Roppant szellemes. Mi a neved?

-Mark.

-Ennyi?

-Ennyi.

Több nem is érdekelt. Ez a gyerek nem normális. Csak játszik velem. Az óra hátralévő részében Shakespeare drámáira próbáltam összpontosítani. Amikor csak Mr. Wibbs kérdezett valamit, jelentkeztem, és reménykedtem, hogy felszólít. Nem akartam tovább bájcseverészni „Mark Ennyivel”.

-Mit gondoltok, mi okozta a Capulet és a Montague család közti ellenszenvet? –nézett körbe a szemüvege fölött a tar vörös hajú, alacsony, duci irodalomtanár. A magasba lendítettem a kezem, a férfi pedig felém intett.

-A két família évszázadok óta viszályban áll egymással. –szólalt meg valaki helyettem. Dühösen pillantottam Markra, aki mit sem törődve ezzel, szemrebbenés nélkül folytatta.

–Egyikük sem emlékszik már az ellenszenv okára, mivel már nem is ugyanaz a család él, akik elkezdték a konfliktust. Dinasztiáról dinasztiára szállt ez a hagyomány. Igen, szinte már hagyomány lett belőle. Szóval senki sem tudja megmondani. Valószínűleg két ember középkori nézeteltérése robbantott ki ekkora konfrontációt, ami apáról fiúra szállt.

-Gratulálok, Mark. –biccentett Wibbs. –Új diák létedre igen okos vagy és jól válogatod meg a szavaidat.

-Köszönöm, uram. –rántotta meg a vállát a fiú, és tovább firkálgatott valamit a füzetébe.

Leesett állal meredtem rá, mire oldalra nézett, és egy apró mosoly jelent meg a szája sarkában.

-Mit röhögsz? –súgtam neki.

-Aranyos vagy, amikor csodálkozol.

Elkaptam a fejem. Éreztem, hogy elvörösödöm, mint mindig, amikor azt mondják, „cuki” vagyok. Pedig ez egy tapló srác. Így a pirulást a dühömre fogtam. Igen, csak azért vagyok ilyen piros, mert mérges vagyok rá.

-Hagyj engem békén. –morogtam.

-Miss Stewarscott! –kiáltott rám valaki. Felkaptam a tekintetem. Wibbs a katedrán állt, és szigorú arccal bámult rám.

-Hagyd szegény Markot az órára figyelni. Ő, veled ellentétben a tananyagra koncentrál. –a szemem sarkából láttam, ahogy az emlegetett szamár elvigyorodik. –Légy oly kedves, és ne beszélj hozzá az órám alatt. Nem csak az ő kedvéért, hanem a te érdekedben is. Elnézve a múlt heti dolgozatodat, van mit javítanod.

Már az egész osztály engem nézett.

-Elnézést, uram. –fújtattam, mire Wibbs visszafordult és tovább tartotta az agyserkentő oktatást a Rómeó és Júliáról.

Óra után összefutottam Vicky-vel a folyosón, a szekrényeknél.

Csapzott hajából és elkenődött szemfestékéből ítélve tornaórája lehetett. Kihalászott egy fésűt a boxából, és az ajtóra akasztott tükörben megigazította a frizuráját.

-Te, a teremkereső srác, mint kiderült, együtt fog velem járni angolra. –mondtam neki, miközben előkerestem a rajzfelszerelésemet.

-Áú! –Vic kitépett egy nagy fürt hajat a fésűjéből. -Mi a franc? Ez komoly? –kérdezte, miután sérültnek vélt fejbőrét vizsgálta a tükörben.

-Igen. –sóhajtottam. –De egy nagy barom. –tettem hozzá.

-Miért? –tette le a fésűt Victoria, és előszedett egy szemceruzát, hogy kijavítsa a sminkjét.

-Mert az. –szögeztem le. –Tudta a nevem.

-És? –húzta ki a szemét.

-Hát… fura a gyerek. És lenyúlta a kérdésemet! –mondtam felháborodva.

-A… midet? –nevetett fel.

-A kérdésemet! –vontam fel a szemöldököm kissé sértetten.

-Milyen dolog az, hogy csak úgy lenyúlja más ember kérdését?

Ekkor hirtelen szívből jövő kacajt hallottam a hátam mögül. Megpördültem, de abban a pillanatban el is akartam süllyedni. Természetesen Mark –ki más?- állt ott egy végzős sráccal. Jól beégettem magam.

-Bocs, hogy elloptam a te kérdésedet, drága Stella! –vigyorgott. –Máskor nem fordul elő, ígérem! –tette a szívére a kezét ünnepélyesen. –De épp megzavartál, miközben a tananyagra koncentráltam.

Felháborodottan elkaptam a fejem, kishíján beütöttem a nyitott szekrényajtóba. Idegesen összekapkodtam az ecseteimet, majd megragadtam Vic karját és a rajzterem felé vonszoltam.

-De még nem vagyok kész a sminkemmel! –kiáltott fel. –Így megint el fog kenődni az egész!

-Majd a vécében megcsinálod. –sziszegtem.

-Mi ütött beléd? –kérdezte, miközben próbálta lehámozni az ujjaimat a felkarjáról. Berángattam a női mosdóba és nekidőltem a falnak.

-Utálom. –borultam ki.

-Kit? –értetlenkedett Vicky, miközben próbálta rendbe szedni a szemét a tükörben.

-Markot!

-Az ki? –kérdezte ártatlan tekintettel, miközben elpakolta a sminkkészletét a fekete retiküljébe.

Villámokat szórt a szemem. Még most sem érti? Felháborodva, kamaszlányosan hörögtem egyet és kivonultam. Berontottam a rajzterembe és levágtam magam az ablakpárkány elé.

Vic benyitott, letette a felszerelését, majd mellém ült.

-Bocsi. Megbántottalak? –tette a vállamra a kezét.

-Nem, ne haragudj. –motyogtam bűnbánóan. –Csak felhúzta az agyamat.

-Aha… Mark?

-Igen. –vicsorogtam.

-De ő aranyos… -vette a védelmébe Vicky.

Felpattantam.

 -A „teremkereső srác”? Aki az előbb kiröhögött! Fel tudod ezt fogni? Ő nem aranyos! Megtudja a nevem az engedélyem nélkül, mellém képes ülni, amikor a tanár fel akar szólítani, ő válaszol helyettem, ráadásul beszélt hozzám óra alatt, mire a tanár engem oktatott ki, hogy figyeljek az anyagra és ne zavarjam Markot! Érted, egy sunyi kis… -széttártam a kezem és próbáltam megfelelő szóval illetni, de nem igazán sikerült. Dühömben a zsebemben kotorásztam, amikor a kezembe akadt egy doboz. Megálltam egy pillanatra. Előhúztam, és elégedetten bólintottam. Az volt, amire gondoltam.

-Mi a fenét csinálsz? –nézett rám Victoria, amikor elővettem egy szál cigarettát.

A fal felé fordultam, hogy meggyújtsam.

-Stella, ne hülyéskedj… -állt fel hirtelen. –Kicsaphatnak.

-Le kell nyugodnom. –magyarázkodtam, miközben bekattintottam az öngyújtómat.

Ekkor hirtelen ajtónyikorgást hallottam. Gyorsan kivettem a számból a bagót és a hátam mögé dugtam. Szerencsétlenségemre, már meggyulladt, így szaga is volt, ott füstölgött a kezemben.

-A helyedben én elnyomnám. –döntötte oldalra a fejét az ajtón belépő srác –Mark. Most az egyszer hatalmas megkönnyebbülést éreztem.

-Úristen, azt hittük, tanár vagy. –tette a szívét a kezére Victoria.

-Még szerencse, hogy nem. –mért végig. –Nem hittem volna, hogy füstölögsz.

-Azt hittem, mindent tudsz rólam. –vágtam vissza.

-Majdnem. –felelt lazán. -De komolyan mondtam, hogy nyomd el azt a vackot. Megérzik a tanerők.

Sóhajtva láttam be, hogy igaza van. A kő ablakpárkányon hajtottam végre a csikk halálos ítéletét, majd a szemetesbe dobtam, mire Mark lenézően felkacagott.

-Én a te helyedben kidobnám az ablakon. –lépett a szemeteshez, majd kiszedte a cigarettámat és elhajította az utcára.

-Köszi. –fontam össze a karomat a mellkasomon. –De egyedül is megcsináltam volna.

-Igazán? –vonta fel a fél szemöldökét. –Akkor miért nem tetted?

Pár pillanatig szikrát hányó szemekkel meredtem rá, majd hirtelen megszólalt az óra kezdetét jelző csengő. Mark előhalászott a táskájából egy férfi dezodort, és körbefújt a teremben.

-Ezt meg miért csinálod? –kérdezte Vic.

-Hogy elfedje a cigifüst szagát, szöszi! –nézett rá a fiú.

-Kikérem magamnak! –sipított fel a barátnőm. –A hajam fekete!

-Nem vagyok vak. –rántotta meg a vállát Mark, majd halkan, hogy csak én halljam, hozzátette: –Szöszi…

Ekkor belépett a többi diák is, nyomukban Miss Irvinggel, a rajztanárnővel. A helyemre mentem, miközben egy gyors „köszi”-t mormoltam oda Marknak. Csak bólintott, majd nekiállt lefesteni a tanár által rögtönzött, almából és vodkásüvegből álló csendéletet.

 Akármennyire is bunkó velem, nem engedte, hogy kicsapjanak.

Ez azért rendes tőle.