Sziasztok!

Nos, a következő fejezet egy kicsikét késik, de addig is szeretnélek megkérni titeket valamire.
A Vörös Pöttyös Kiadó egy regényíró pályázatot hirdetett, aminek lényege az, hogy fordulónkénti feladatok teljesítése végett az adott feladványokat legjobban teljesítőknek esélyük van a saját regényük kiadására a Vörös Pöttyösnél.
(Akinek nem világos, keresse fel a Vörös Pöttyös Facebook-oldalát. :))
Arra kérnélek titeket, hogy lájkoljátok a hozzászólásomban a feladat megoldását, ha tetszik, és ha Ti is szeretnétek, hogy a Fekete Angyalból igazi Vörös Pöttyös legyen. :)
Itt a link:
http://www.facebook.com/vorospottyos/posts/199396090129012
Kicsit lejjebb van az enyém, kb. a 13.-14. hozzászólás lehet. :)
Köszönöm előre is!!
Puszi ^^

Tizenkilencedik fejezet - Bejelentés

 Fáradtan dőltem neki a bejárati ajtónak, amikor hazaértem. Egy csomó házim volt még hátra, ráadásul az agyam folyamatosan zakatolt. Vicky, Alex, Terry. Ez a három név pörgött egymás után a fejemben.

 Apát már otthon találtam. Az ebédlőasztalnál ült, az ujjait összekulcsolva nézett maga elé.

 - Szia - köszöntem neki. Felnézett; a tekintete zavaros és izgatott volt.

 - Beszélhetnénk egy percet? - kérdezte.

Meglepetten letettem a táskámat az egyik székre, majd leültem mellé és kíváncsian vártam a mondandóját.

 - Szeretnék kérdezni valamit - kezdte.

 - Hallgatlak - mosolyodtam el. Nem is sejtettem, miről lehet szó.

 - Tehát… tudom, hogy anyu eltávozása óta alig telt el idő, mégis úgy érzem, tovább kell lépnem.

 - Mire gondolsz? - ráncoltam a szemöldökömet. Nem erre a témára számítottam.

Egy pillanatig hallgatott, aztán felém fordult. A szemei komolynak tűntek, nekem pedig az arcomra fagyott a mosolyom. Rossz érzésem támadt.

 - Mit szólnál ahhoz, ha megkérném a kezét?

Bumm.

Mintha mellbe vágtak volna egy súlyos vasgolyóval. Felpattantam.

 - Mi?! Hogy képzeled? Az egy dolog, hogy találkozgattok, randizgattok. A kedvedért elnéztem ezt, pedig anyu egy hónapja halt meg! Azt hittem, azért vagy vele, mert hiányzik neked úgymond a női társ, de ez már sok. Komolyan azt hiszed, hogy Marie pótolhatja őt? Semmi bajom nincs vele. Kedvelem, de nem lennék képes elfogadni, mint új anyát. Apu, térj már észhez! Megbolondított, mert fiatal és szép? Igen, az. Fiatalabb, mint anyu volt. És facér. Ugyanazt a munkát végzitek, nem lenne ellenkezés semmiben. De jó lenne ez neked? Vagy nekünk? Nem vagyok elég jó társaság? - a kiborulásom zokogásba csapott át - Kellett valaki, akivel ágyba bújhatsz, aki megért téged? Egy hónap, apa, egy!

 Kevin rezzenéstelen arccal tűrte a dühkitörésemet.

 - Én nem ezt mondtam - suttogta - Én…

 - Hagyjuk - intettem le mérgesen - Nem érdekel.

Hátat fordítottam neki és kiviharzottam az ajtón. A sírástól remegve ültem fel a robogómra, és elhajtottam. A szemem sarkából láttam, hogy apa a bejáratnál áll és utánam néz.

 Nem számított. Hogy volt képes ilyet kérdezni? Megkérni a kezét?

 Teljesen összetörtem. Ez volt az utolsó dolog, amit el tudtam volna képzelni róla. Teljesen megbolondította a nő szépsége. Egy hónap. Egyetlen, átkozott hónap telt el azóta! Már a fekete ruháit sem hordja. Nem gyászolja őt. Talán nem is hiányzik neki. Talán már azelőtt kavart Marie-val, mielőtt…

 Megráztam a fejem. Erre még csak gondolni sem bírtam.

Ahogy beértem a városba, elfogott a kétségbeesés. Este nyolc óra volt, sötétedett. Hová fogok menni? Egy cent sem volt nálam.

 Lelassítottam és megálltam az útkereszteződésnél. Egyik kezemmel beletúrtam a hajamba, és megpróbáltam gyorsan körbenézni, hátha adódik valami ötlet. Vicky kórházban van - hozzá nem mehetek.

Talán…

Nem, nem. Ezt a gondolatot gyorsan kiráztam a fejemből. Nem mehetek Terryhez. Igaz, hogy együtt vagyunk már, de ez mégiscsak korai.

 A lámpa zöldre váltott, mögöttem pedig egy ideges kamionos dudálni kezdett.

 - Jól van, megyek már - kiáltottam hátra dühösen.

Akárhogy is róttam az utakat, nézhettem jobbra, balra, nem akadt jobb ötletem.

Sóhajtottam, majd ráfordultam a Van Buren Streetre.

Dobogó szívvel, semmivel sem törődve álltam Terry - ék háza előtt. Megnyomtam a csengőt, hátrébb léptem és vártam. Imádkoztam, hogy itthon legyen.

Pár másodperc múlva a kilincs megmozdult, és az ajtó kinyílt. A fiú meglepetten nézett rám.

 - Szia - köszönt.

 - Szia… - feleltem halkan. - Bejöhetek?

Terry félreállt a bejáratból.

 - Persze, gyere.

Beléptem az előszobába és körülnéztem, miközben ő becsukta mögöttem az ajtót.

Nem változott semmi, a nappali, az étkező, minden ugyanolyan maradt, mint amikor utoljára jártam itt.

 - Valami baj van? - kérdezte hátulról a fiú.

Könnyes szemekkel megfordultam.

 - Apa nősülni készül - böktem ki.

Ledöbbenve állt előttem.

 - Sajnálom… most nem tudom, mit mondhatnék - mondta zavartan.

 - Az a baj - dadogtam -, hogy a nővel semmi bajom, csak… azzal, hogy apa túl akar lenni anyán, és egy másik feleséget hoz a házhoz.

Kitört belőlem a zokogás. Terry odalépett hozzám, gyengéden megölelt, és hagyta, hogy kisírjam magam a vállán.

 - Jól van, semmi baj - simogatta meg a hajam.

Pár percig magamhoz szorítottam őt, és hihetetlenül jó érzés volt, hogy vigasztal és szeret engem.

 - Gyere - mondta végül, és felemelte az állam. - Megágyazok neked.

 - Köszönöm - szipogtam. Nem furdalt a lelkiismeret, hogy a fiúmnál alszom. Nem járt más a fejemben, csak az, hogy végre rádőlhessek egy párnára, egy olyan helyen, ami biztonságot ad.

Követtem Terryt az emeletre. A fiú benyitott a szobájába, majd tétovázva rám nézett.

 - Nincs pótágyam… Akarod, hogy a vendégszobában készítsem el a helyed?

A cipőm orrát bámulva az egyik lábamról a másikra álltam, majd kinyögtem.

 - Jobban érezném magam, ha… melletted alhatnék.

A fiú elmosolyodott és egy puszit nyomott a homlokomra.

 - Rendben van.

Igazából semmi sem volt nálam, csak egy telefon. Spontán leléptem otthonról, nem gondoltam bele, mi lesz velem. Koszos, utcai ruhában mégsem akartam befeküdni Terry tiszta ágyneműjébe.

Ő persze szinte azonnal észrevette a zavaromat, úgyhogy a szekrényéhez lépett és így szólt:

 - Női hálóinggel nem tudok szolgálni, de…

Az egyik fiókból előhúzott egy nagy, piros pólót és egy szürke melegítőnadrágot.

 - Ezt tudom felajánlani pizsama gyanánt - nyújtotta át. - Ne aggódj, ki van mosva mind a kettő - tette hozzá mosolyogva.

 - Köszönöm - néztem rá hálásan.

 - A fürdőszoba a folyosó végén van - mondta Terry, mire én szófogadóan bevonultam oda. Teljes szívemből hálát adtam ennek a fiúnak, akit úgy szerettem, mint még soha senkit egész eddigi életemben.

***

 - Nem tudtam, hová mehetnék - vallottam be. - Képtelen lettem volna otthon maradni.

 - Ide bármikor jöhetsz - nyugtatott meg. Már nem sírtam. Terry közelsége és kedvessége elűzte belőlem a keserűséget.

 Egy - egy bögre forrócsokival a kezünkben ültünk az ágyában. Remekül festhettem kócosan, smink nélkül, férfiruhában, de abban a pillanatban semmi sem érdekelt.

 A digitális ébresztőóra már hajnali fél egyet mutatott. A mobiltelefonomat kikapcsoltam, bá tudtam, hogy apa keresni fog. De nem érdekelt. Ha igazán belegondolt, rájöhetett, hol vagyok.

 Jelen esetben nem számított Kevin, se semmi és senki más. Csak Terry meg én.

A szülei elutaztak hétvégére egy barátjukhoz, így az egész ház a minek volt.

 - Addig maradsz, ameddig csak szeretnél - mondta a fiú, de megráztam a fejem.

 - Holnap mindenképp vissza kell mennem. Csak ma éjszakára kereste egy kis nyugalmat és biztonságot.

 - Hát - mosolygott -, örülök, ha úgy érzed, itt megtalálod.

 - Nem győzöm köszöni azt a sok jót, amit értem teszel - hálálkodtam. De ő csak legyintett és letette a bögréjét az éjjeliszekrényre. Én is követem a példáját, miután az utolsó cseppet is elfogyasztottam.

Ásítottam egyet.

 - Biztos nagyon fáradt vagy - mondta Terry. - Pihenned kéne. Fárasztó napod volt.

 - Igen. Azt hiszem… - a szemeim majd’ leragadtak.

A fiú közelebb hajolt.

 - Akkor aludj - mondta, majd egy apró puszit adott a számra. - Szép álmokat, Stella.

 - Köszönöm - mormoltam félálomban. - Neked is.

Terry lekapcsolta a villanyt, majd betakargatott, és lehajtotta a fejét a párnára.

 Óvatosan közelebb kúsztam hozzá, a karomat átvetettem az oldalán, és a mellkasára hajtottam a fejem.

A tenyerét a vállamra simította, majd hallottam, ahogy lassú, mély lélegzetvételre kapcsol, én pedig a fiúm biztonságot nyújtó karjai közt aludtam el.

Tizennyolcadik fejezet - Újra kórházban

Furcsa volt Vicky nélkül bemenni a suliba. Szótlanul levettem a kapucnimat és leültem a helyemre. Odakint szakadt az eső, így apa kocsival hozott be,  nem akarta, hogy megázzak. Kinyitottam az irodalomkönyvem, hogy átolvassam a  Rómeó és Júlia következő felvonásának a rövid összefoglalását. Tegnap semmit sem  tudtam tanulni, így nem tehettem mást, mint hogy imádkoztam, hogy Mr. Wibbsnek  jó napja legyen.  - Üdv, Júlia. Felkaptam a fejem. Mark lazán ledobta a táskáját, majd felült a padomra.  - Takarodj - vicsorogtam.  - Most miért? – nézett rám ártatlan kiskutyaszemekkel a fiú. – Mit ártottam én neked? Dühösen elfordultam.  - Kezeltesd magad – morogtam neki.  Megrántotta a vállát, és leült a saját helyére. Szerencsére az irodalomtanár ma a szokottnál is kedvesebb hangulatban volt, így  megúsztam a felelést. Lehet, hogy imponált neki a tegnapi idézetem. Mellettem Mark egy sportújságot lapozgatott a pad alatt. Ideges és ingerült lettem, ahányszor csak  ránéztem a fiúra. A jóképű álszentsége mögött valójában egy gyilkos. Hogy lehet az,  hogy valaki ilyen fiatalon képes legyen ilyesmire?  Csak megcsóváltam a fejemet. Nem akartam, hogy betöltse azt a kevés időt, amíg az iskolában vagyok. Mindenképp hamar akartam végezni, hogy meglátogathassam Vickyt.  Az utolsó óra után felszálltam egy autóbuszra, és egyenesen a kórházba tartottam.  Beléptem a portára, és a recepciós hölgyhöz léptem.  - Jó napot – mondtam -, meg tudná mondani, melyik szobában találom Victoria Doughaust?  A nő útbaigazított, majd közölte, hogy ma csak hatig van látogatási idő. Ránéztem a  váróterem faliórájára: ötöt mutatott. Talán ennyi elég lesz, gondoltam. Sajgott a lábam az izomláztól, mire felértem az emeletre. Vic betegszobájába belépve azonban elfeledtem a fájdalmamat. Ketten feküdtek benn, a másik ápolt, egy tizennégy év körüli szőke lány épp a falnak fordulva, úgy tűnt, aludt. A barátnőm szeme is csukva volt. Halkan odaléptem hozzá és óvatosan megérintettem a takarón fekvő karját.  Hirtelen riadt fel, azt hiszem, egy pillanatig nem is tudta, hol van.  - Stella – pislogott rám. – Mit keresel te itt?  - Hiszen írtál – ültem le az ágya végébe. – És különben is, a legjobb barátnőm  kórházban fekszik! El tudod ezt képzelni? Victoria elmosolyodott.  - Ugye nem haragszol rám? – kérdezte végül.  - Én? – néztem rá elkerekedett szemekkel. – Miért?  - Azért, mert… nem hallgattam rád. Alex annyira elvarázsolt. Sóhajtottam.  - Nem haragszom, Vic. De mondd el, kérlek, hogy mi történt. Újra behunyta a szemét. A pillanatnyi csöndben Victoria Doughaus lesújtó látványt  nyújtott: halálsápadt arcú, meggyötört szívű, kiszolgáltatott tizenéves lány, aki arra vár a kórházi ágyon fekve, a gépekhez kötve, hogy vége legyen a rémálomnak.  - Először azt hittem, csak ő akar inni egy sört a haverjaival – kezdte. – Eszembe sem jutott, hogy engem akar padlóra küldeni. Reggel, ahogy a suliba készülődtem, anya  szólt, hogy egy fiú áll a kapuban. Persze azonnal az ablakhoz futottam, hogy  megnézzem, ki az. Ő volt. Anyámat beetette a jól megkoreografált szöveggel, hogy  udvarol nekem, és szeretné, ha az ő autóján vihetne el engem. Én természetesen csak helyeseltem, és odáig voltam azért, amit mondott. Anyu örült, hogy végre van egy fiú az életemben, így beleegyezett. Amikor azonban a Porché-ja nem az iskola felé  kanyarodott, rákérdeztem, hogy mégis hová megy. Azt mondta, szeretné, ha  megismerném a barátait. A Kalózba mentünk. Ocsmány egy hely, én mondom. Tele  van füsttel, izzadságszaggal, ronda emberekkel és kihullott fogú hajléktalan  bácsikkal. Nem éppen ideális randihely, gondoltam, de hát jobb, mint a semmi.  Aztán Alex a kezembe nyomott egy poharat. Azt mondta, ha megiszom, belevaló csaj  vagyok. Hát, az nem voltam, csak nagyon naiv. Nem emlékszem, mennyivel hajtottam fel, de iszonyú rossz volt. Utána a hányinger kerülgetett, nem voltam eszemnél.  Halványan rémlik csak, hogy Alex a háza előtt parkolt le, majd kézenfogott és felvitt a szobájába. Ott… megcsókolt. Tudom, hogy ilyenkor őrjöngenem kéne, hiszen a világ legjobbnak hitt pasija tette ezt. Akkor úgy is éreztem. Teljesen a fejembe szállt az  ital, ráadásul bizseregtem, ahol hozzám ért. Először csak simogatott, aztán ledöntött az ágyra. Aztán talán szerencsére mégiscsak maradt egy kevés józanság az agyamban, és igyekeztem eltolni magamtól. Azt mondtam, hogy várjunk még, mert nekem ez sok. Bedühödött. Egyre erőszakosabban kezdett viselkedni, de én sikítottam, ahogy a  torkomon kifért. Nem akartam, hogy megtörténjen. Nagyon féltem, Stel… Egyszerűen  csak élveztem, hogy kellek neki, de valahogy mégsem voltam boldog. Addig visítottam, míg végül benyitott valaki a szobájába. Nem tudom, ki volt az, de örökké hálás leszek  neki. Alex felnézett egy pillanatra, én pedig kihasználtam, az alkalmat, hogy gyengült  a fogása és ellöktem magamtól. Kirohantam a házából, csak el innen, ez járt a fejemben. Ahogy futottam, a gyomrom egyre inkább készült felmondani a szolgálatot. Beestem a  parkba. A futás teljesen kimerített, ráadásul részeg voltam. Mocskosnak és undorítónak  éreztem magam. Megtámaszkodtam a fában… aztán többre nem emlékszem.  Lerogyhattam mellé, utána minden semmivé vált. A te hangod az utolsó emlékem. És az,  hogy beszéltem veled. Könnyes szemekkel figyeltem. Nem akartam elhinni. Örülnöm kellett volna, hogy nem  történt nemi erőszak, és nem okozott nagyobb kárt az a gerinctelen patkány Vicky  lelkében, mégis úgy éreztem, képes lennék megfojtani az illetőt.  - Annyira… sajnálom, Vic. Nem tudom, mit mondhatnék. – dadogtam.  - Csak annyit, hogy igazad volt. Mindenben. Nem lett volna szabad innom. Megráztam a fejem.  - Nem, ez igaz. De nem a te hibád. Minden azé a rohadt féregé.  - Stel… - szakított félbe. Megfogta a kezemet. – Úgy félek.  - Mitől?  - Hogy visszajön. És hogy újra találkozom vele.  - De nem fogsz – próbáltam nyugtatni.  - De hisz a suliba jár – lábadt könnybe a barátnőm szeme. – Ha felépülök egyáltalán,  minden nap látni fogom.  - Először is, nem ha felépülsz, hanem amikor felépülsz. Meg fogsz gyógyulni.  - Nem – rázta a fejét. – Túl sok vért vesztettem.  - Ezek profi orvosok – hajoltam közelebb. – Megmentenek téged, hidd el.  - Bár tudnék hinni bármiben is – sóhajtott.  - Nekem higgy – kértem. Pár másodperc után óvatosan megkérdeztem:  - Akarod, hogy beszéljek az igazgatóval?  - Nem! – kiáltott fel riadtan. – Csak bedühödne. És ki tudja, mit tenne velem ezután.  A végén talán meg is ölne.  - Ne aggódj – simogattam meg a karját. –De ha nem szólunk senkinek, Alex tovább  fogja folytatni, amit veled tett, talán más lányokkal is.  - Kérlek, Stel, értsd meg! – könyörgött. – Nem tudod, milyen elvetemült.  - A te érdekedben. És másokéban. Vic hallgatott.  - Nem tudom. Hidd el. Fogalmam sincs, mit tegyek. Egyszerűen… félek. Rettegek,  hogy újra megteszi, és akkor már nem lesz, ami megmentsen tőle. A kezembe vettem a tenyerét.  - Nincs semmi baj. Itt vagyok én, az apám, a családod, mindenki. Melletted vagyunk  és megvédünk. Segítünk neked, Vic. Ki kell jönnöd ebből a félelemből. Minden  rendbe fog jönni.  - Ígéred? – nézett rám.  - Ígérem – feleltem mosolyogva.

Szijjasztok!
Először is köszi, hogy olvassátok a blogomat :))
Másodszor, sajnos most nem tudok olyan rendszeresen írni, mert sok dolgom van, de úgy tűnik, a "regényt" hamarosan szakmailag is elbírálják :D
Szurkoljatok és bocsi a késedelmekért ^^
Puszi mindenkinek ^^

Tizenhetedik fejezet - Álom

Halvány árnyak voltak. Úgy suhantak el előttem, mint valami démonsereg. Színes, elmosódott foltok, a háttérben nevetés és sírás egyvelege. Nem álltak meg. Közöttük haladtam, szétnyíltak, előttem, mintha csak a tengerbe léptem volna. A bőrömön néhol puha, selymes érintést éreztem, néhol viszont durva, agresszív körmök és fogak martak bele a karomba. De én csak mentem előre, egy biztos cél felé. Magam sem tudtam, mi az. De azt igen, hogy nekem oda kell mennem. Sikoly és kacagás, itt-ott egy pisztoly dörrent.

De a hangok valahogy semmivé váltak előttem. Szinte nem is hallottam őket. Megérkeztem. Egy hatalmas, fekete kovácsoltvas kapu előtt álltam, mögötte ódon kastély állt, sötétség vette körül. Olyasmi volt, mint a Szépség és a Szörnyeteg című rajzfilmben a Szörny vára. Denevérek és keselyűk szálltak körülötte. Mintha csak egy horrorfilmbe csöppentem volna. Gondolkodás nélkül belöktem a kaput, ami fülsiketítően nyikorgott a rozsda alatt. Egyre közeledtem az óriási bejárati ajtóhoz, ami tele volt faragványokkal. Amint szemügyre vettem, hátrahőköltem. Rémisztőbbnél rémisztőbb koponyák, sárkányfejek, millió, hegyes fogú, ismeretlen lények és ördögök sokasága. A kopogtatóért nyúltam, ám amikor megérintettem, visszarántottam a kezem. Egy, fogát vicsorgató oroszlán dühös tekintete tántorított vissza. A kopogtató a szájából lógott ki. Nem volt merszem hozzányúlni mégegyszer. Hátráltam pár lépést, majd hirtelen egy megfeszült testnek ütköztem. Riadtan fordultam meg.

Egy magas, sötét köpenyes alak állt előttem. A kísértetkastély mellett festőien, már-már veszélyesen jól festett az idegen.

Sikítani akartam, de nem bírtam.  Elszorult a torkom, a fojtogató érzés lassan térdre kényszerített. Fuldokolva a nyakamhoz kaptam, a másik kezemmel a földet támasztottam.

Az ismeretlen leguggolt mellém. Zihálva felemeltem a fejem, de nem láttam az arcát a kapucni miatt. Felemelte a kezét és szótlanul levette a fejéről.

Mark volt az.

Teljes egészében összetörtem. A hideg talaj hívogatóan nézett fel rám, ahogy rásimultam.

A fiú hangja mennydörgés volt az éjszakában, mégsem értettem, amit mondd. Sötét homály árasztotta el a helyet, szinte bekebelezte a srácot. Aztán hirtelen világosság és különleges szag támadt. Újra lélegeztem.

Egy gyengéd kéz érintette meg a vállamat. Felpattant a szemhéjam. Beletelt pár percbe, amíg ráeszméltem, hol vagyok.

Elaludtam, gondoltam, a kórház portáján.

Kevin ült mellettem, és aggódó szemekkel fürkészte az arcomat.

-Stella, hogy kerülsz te ide?

Ráncoltam a homlokomat.

-Apu?

Feltápászkodtam.

-Vicky hol van? –kérdeztem álmosan.

Most rajta volt a sor, hogy megdöbbenjen.

-Victoria?

-Igen –bólintottam. –Behozták ma este. Hány óra van?

-Tíz. –suttogta. –A portás már elment. Amikor jöttem le a lépcsőn, észrevettelek. Mi történt Vic-kel?

Nem akartam magyarázkodni, így nem válaszoltam.

-Menjünk haza. –csak ennyit mondtam. Kev bólintott, majd felkelt a padról.

-Mivel jöttél?

-Mentőautóval. –mondtam egyszerűen.

Apa erre sem szólt semmit, bár láttam, majd’ beleőrül.

-A motoromat a Mason Street sarkán hagytam. –tettem hozzá.

Kev arca megrándult, de ismét nem kérdezett többet.

Beszálltam az autóba. Tudtam, hogy piszkosul érdekli, mi történt. De amíg ő nem mond semmit, addig én sem.

Csak álom volt. Félelmetes, szürreális rémálom. Mégis, szinte valóságosnak tűnt. Mark sötét pillantását sosem fogom kiverni a fejemből.

 Apa rákanyarodott a Mason Street-re.

-Ott van –mutattam a fák közé. –Én motorral megyek tovább.

Megint csak bólintott egyet, majd elhajtott.

Felültem a motor nyergébe.

Remegő kézzel beindítottam. Az álom olyan sokkoló hatással volt rám, hogy még mindig nem tértem magamhoz.

És valamit jelentett. Csak még nem jöttem rá, hogy mit.

Hazaérve megnéztem a mobiltelefonomat, hátha történt valami, amíg távol voltam. Két SMS várt rajta:

„Szia, Stel…

Nem is tudom, mit mondjak. Bolond voltam és vak. Te tudhattad, hogy nem jó, amit teszek. Neked lett volna igazad. Láttam rajtad, hogy nem szereted Alex-et.

Neked köszönhetem, hogy megmenekültem.

Szeretném, ha holnap meglátogatnál… Vagy valamikor. Amikor ráérsz. De, csak ha nem haragszol.

Egy nagyon ostoba barátnőd

Vicky”

Hatalmas megkönnyebbülés árasztott el. Ezek szerint Vic jól van. Legalábbis annyira, hogy SMS-t tudjon írni. Azonnal válaszoltam neki, hogy holnap beugrom suli után.

A másik üzenet Terry-től jött.

„Remélem, nem kerültél bajba apád előtt. A szüleim nagyon megkedveltek. Ha szeretnéd, hétvégén elmehetnénk valahova. Hívj fel, ha tudsz valamit.

Ja és még valami: vigyázz magadra.

Terry”

Szétterült a mosoly az arcomon. Magamhoz szorítottam a telefont, mint valami kincset. Visszaírtam neki, hogy rendben van, és nem kerültem bajba.

 Fáradtan dőltem be az ágynemű közé. Egy szempillantás alatt elaludtam. Igyekeztem nem gondolni az előbbi rémálmokra és Mark villámokat szóró szemeire. A gyűlölet csak úgy sugárzott abból a fiúból. Remegtem, mit a kocsonya. De minden erőmmel azon voltam, hogy megnyugodjak.

Lassan lehajlott a fejem és álomba szenderültem.   

                                                                                                                             

Sziasztok, Olvasóim :)

Létrehoztam egy Facebook-oldalt a regényemnek.
Lájkoljátok, légyszi! :)

http://www.facebook.com/pages/Fekete-Angyal/259704910706749?sk=wall

Tizenhatodik fejezet - Mentőautó

Felálltam és lóbálni kezdtem a karjaimat, hogy észrevegyenek. A Saint Benedict Hospital emblémájával ellátott pólóban négy férfi futott felénk, hordággyal a kezükben.

Az egyikük Vicky fölé hajolt.

-Hallasz engem?

A lány alig láthatóan bólintott. A mentős a sérült homlokára tette a kezét.

-Lázad van. Sam, Lucas –intett másik két kollégának -, ide gyertek.

-Uram –szóltam közbe. –Azt hiszem, eltört a bordája.

A fiatal mentőtiszt felém fordult.

-Az oldala csupa vér. –tettem hozzá.

Vic már a hordágyon feküdt, amikor a férfi megvizsgálta.

-Azonnal kórházba szállítjuk. –mondta. –Te ki vagy?

-Egy barátja. Most találtam rá, itt a fa alatt.

-Mi történt? –kérdezte tovább, miközben a lányt a munkatársai a mentőautóba emelték.

-Nem tudom pontosan. –ráztam meg a fejem. Aztán elgondolkodtam. A fejemben összeraktam az eseményeket.

Nem tűnt jó alapanyagnak –visszhangzott a fejemben Alex undorító mondata. Most más vár az ágyamban…

-Nem vagyok benne biztos –kezdtem -, de úgy gondolom, megerőszakolták.

Az utolsó szót hányingerrel köptem ki. Háborgott a gyomrom a feltételezéstől is, hogy bárki bánthatta az én Victoriámat.

A mentős egy pillanatig csak vizslatott, majd intett.

-Gyere, szállj be. Mondd el, mit tudsz.

Követtem a nagy, fehér autóba. Az egyik ember becsukta a hátsó ajtókat és elindultunk.

Nem volt ülőalkalmatosság a betegszállítóban, így csak álltam az ágy mellett a lány fejénél.

-Mi a neve? –kérdezte a férfi.

-Victoria Doughaus. –mondtam.

-És mi történt pontosan?

Sóhajtottam. Miközben néztem, ahogy a kollégái ellátták őt, lelkiismeret-furdalásom támadt. Talán ha szóltam volna neki, milyen egy bunkó az az Alex, az egész nem történik meg. Vicky mindig meghallgatta a véleményemet. Minden döntése előtt kikérte a tanácsomat.

Figyelmeztetnem kellett volna.

De ha elmondom, mi történt, talán rendbe tudom hozni a dolgokat.

-Nem volt iskolában. –kezdtem. –Amikor felhívtam… a Kalózból beszélt. Egy iskolatársunk vitte oda és hívta meg pár pohárra. Azután a fiú lakására mentek, de Vicky ekkor már részeg volt…

-Ilyen fiatalon –csóválta a fejét a mentős.

-Elmentem megkeresni a fiút, de a lány már nem volt ott, mire odaértem. Alex szavaiból azt vettem ki, hogy… -undorral nyögtem ki ismét a következő szót –megerőszakolta őt.

A férfi sóhajtott.

-Szerencsétlen lány.

Egy pillanatig hallgatott.

-Hogy hívnak?

-Stella Stewarscott.

-Nos, azt hiszem, jobb lesz, ha mindezt elmondod a rendőrségnek is, Stella.

Megdobbant a szívem.

Utoljára anya halálakor beszéltem zsarukkal, akik apát kérdezték ki az autóbalesettel kapcsolatban.

-Igen. –bólintottam lassan. –De előbb Vic szüleinek kell tudomást szereznie a dologról.

-Ne aggódj. –intett. –Amint beérünk, kikeressük a telefonszámukat.

Nemsokára megérkeztünk. Vicky-t apám kórházába szállították. A parkolóban nyílt a mentőkocsi ajtaja, és a két férfi kiemelte Vic ágyát, majd az épületbe tolták.

-Köszönöm a segítségedet. –mondta a mentős, majd a többiek után rohant.

Lassan követtem őket az előtérbe. Nem akartam még utánuk menni, tudtam, hogy amíg megfelelő ellátást nem kap, nem láthatom.

A büfében vettem magamban egy üveg jegesteát, és leültem az egyik padra egy szobanövény mellett, a falnál. Hátradöntöttem a fejem a fehér vakolatnak és lehunytam a szemem. Annyi minden történt mostanában…

Nem telt bele pár perc, az elmúlt és jövőbeli események gondolatai hatására és a csökkenő stressz miatt az álmok biztonságot nyújtó birodalmában találtam magam.

   

                                                                                                                             

         

Tizenötödik fejezet - Vicky

fel-alá járkáltam a szobában, nem tudtam, mihez kezdjek. Annyi megoldatlan probléma költözött az életembe.

Rendbe akartam hozni mindent. Csak gőzöm sem volt róla, hogyan kezdjek hozzá.

Végül leültem a laptopom elé, és megnyitottam a közösségi oldalt.

Először Vic-et kell visszahoznom a valóságba.

„Alex Godin” –gépeltem be a keresőbe. Elsőként hozta ki a fiút a sok közös ismerősnek köszönhetően. Rákattintottam az adatlapjára. Végigfuttattam a szemem a bemutatkozási sorokon, de sajnos a címe nem volt feltüntetve az elérhetőségei közt. Így a képeinél keresgéltem tovább valami, a lakhelyére utaló jelet.

-Micsoda egy nyálgép. –undorodtam, ahogy előjöttek az egoistábbnál egoistább fotók. Félmeztelenül, konditeremben, szörfözve, sörözve, bulizva, vízipipázva, mindenhogy volt róla egy fénykép.

Végre rábukkantam egy „Haverokkal, nálam” című albumra. Először csak beltéri képeket láttam, ám az utolsó a ház előtt készült.

Maximálisra felnagyítottam a képernyőt, hogy jobban szemügyre vehessem az utcanévtáblát.

-Mason Street 98. –firkantottam le egy darab papírra a címet. Felkaptam egy pulóvert, és lefutottam a garázshoz. Villámgyorsan a motor nyergébe pattantam és elindultam.

Ismertem a Mason Street-et. Milwaukee gazdagabbik fele lakott ezen a környéken. Gyakran sétálgattunk arra Vicky-vel még régen, hisz a tenger mellett húzódott. Gyönyörű, kellemes hely volt.

-Ez az –parkoltam le az utca elején. Gyalog mentem tovább, hogy megtaláljam a házszámot.

Nemsokára sikerült is. 98.

Becsöngettem és vártam. Fent az emeleten megrebbent egy függöny, majd nem sokkal később nyílt az ajtó. Alex nézett rám beesett szemekkel, kigombolt, kék ingben, kócosan.

-Mit akarsz, Shelly?

-Stella. –javítottam ki bosszúsan. –Hol van Victoria?

A srác megrántotta a vállát.

-Honnan tudjam?

Elöntött a méreg. Megragadtam a gallérját és megszorítottam.

-Nem tűnt jó alapanyagnak. –próbált kiszabadulni.

Vérben forgott a szemem.

-Mégis mi a bánatot képzelsz magadról, te nyomorult féreg? –estem neki. –Hol van a barátnőm?

-Nem tartom számon a kis szajhákat. –húzott egyet a söréből. –Érettebbre volt szükségem. Egy bombázó szöszi vár az ágyamban, úgyhogy ha megbocsátasz…

Mér készült is becsukni az ajtót, de nem hagytam.

-Hol van? –kérdeztem lassan és tagoltan. Úgy éreztem, menten felrobbanok.

-Tíz perce ment el. –lökte oda foghegyről. –Talán a park felé. Nem tudom. Na, kopj le.

Minden porcikámat elárasztotta a megvetés és a düh. Ki tudja, mit csinált Vic-kel ez az utolsó szemétláda. Nem törődtem semmivel. Rohantam a park felé.

Már sötétedett, a félhomályban csak néhány pár sétálgatott. A nagy fák árnyai csak megnehezítették a keresést.

-Vicky! –kiáltottam, de semmi válasz. Néhány galamb röppent fel előttem, úgy tűnt, megzavartam őket. Kétségbeesetten fordultam egy középkorú hölgyhöz.

-Bocsánat, nem látott erre elfutni egy lányt, úgy tíz perce?

-Nem –rázta meg a fejét.

-Mindegy. –legyintettem. –Azért köszönöm.

Bólintott, majd továbbállt.

Reményvesztetten kutattam át a hatalmas parkot. Fogalmam sem volt, mihez kezdjek.

Ekkor hirtelen egy nagy tölgy alól nyöszörgés hallatszott. Zakatoló szívvel léptem oda.

-Te jóisten -suttogtam. –Vic... Vicky!

A lány összetörten feküdt a földön, a saját hányása mellett.

A közeledésemre felemelte a fejét.

-Stel –nyögte. Leguggoltam hozzá.

-Mi történt? Mit műveld veled az a…

Vicky felkiáltott, a kezét az oldalára tette.

-Nagyon fáj… -suttogta. Óvatosan felemeltem a pólóját a derekánál.

Elállt a lélegzetem.

Az esti szürkületben felgyulladtak a park fényei, és tisztán látszott a Vicky halálsápadt bőrén tátongó seb. A vére ijesztően vöröslött a fekete felsője alatt.

Rémülten álltam fel. Körbenéztem, majd a hozzám legközelebb álló párhoz futottam.

-Kérem, segítsenek. –lihegtem. –Egy sebesült lány fekszik ott a fa alatt. Sürgős orvosi ellátásra van szüksége.

A férfi azonnal segédkezett.

-Hívd a mentőket. –mondta, majd intett, hogy mutassam az utat.

-Nincs nálam mobil. –kiabáltam kétségbeesetten.

-Akkor maradj mellette. Intézkedem. –ajánlotta fel.

Hálásan bólintottam. Letérdeltem Vicky mellé a fűbe és a haját simogattam.

-Minden rendbe jön. –nyugtattam.

Az arcán nagy könnycseppek gördültek le.

-Jaj, Stella, hogy lehettem ilyen vak?

-Nem a te hibád.

-De igen. Én voltam a hülye, hogy nem láttam, mire képes.

Vic felnyüszített, mint egy kölyökkutya, és hörögni kezdett. Próbáltam megőrizni a nyugalmamat, hogy legalább őt ne idegesítsem tovább.

-Most inkább ne beszélj. Mindjárt itt a segítség.

Csakugyan, nem telt bele pár perc, a mentőautó fülsiketítően szirénázva hajtott be a park területére.

Tizennegyedik fejezet - Felismerés

A nap hátralévő részében nem igazán tudtam odafigyelni az órákra. A hazafelé vezető utamon is figyelmetlen voltam, annyira felbosszantott Alex. Kishíján elüttettem magam egy kamionnal.

Otthon két e-mail várt a laptopomon. Az egyik Jenny-től jött, Kanadából. Megörültem, hiszen hetek óta nem hallottam a nővérem felől. Nagyon hiányzott, főleg most. Hogy anyu már nem volt velünk, és én lettem az egyedüli nőnemű lény a házban.

„Drága Stella,

 Remélem, nem mész apa idegeire, és minden rendben van otthon. Most csak rövid e-mailt tudok írni, mert a két gyakorlat közti szünetben kiszöktem a mosdóba.

Ian és én a jövő hétvégén meglátogatunk titeket.

Csók nektek. Szeretlek, hugi.

Jenny

Mosolyogva írtam neki, hogy már alig várom a találkozást. Szerettem őt, és a vőlegényét is.

Jókedvűen megnyitottam a másik levelet is.

Csak ennyi állt benne:

„Ne aggódj, cica. Már nem tart sokáig.”

Azonnal kiléptem a levelezőrendszerből.

A gyilkos tehát nem hagyta abba az ijesztgetést.

Lehajtottam a laptopom fedelét, és felálltam. A konyhába mentem valami frissítőért. Benéztem a hűtőbe, de semmi érdemlegeset nem találtam, így bekapcsoltam a kávéfőzőt. Amíg forrt a víz, felültem az ablakpárkányra. Gyakori szokásommá vált ez már elég rég óta.

Felhúztam a lábam és kibámultam. Ráláttam az egész városra, aminek lassan kezdtek felgyulladni a fényei a szürkületben.

Sípoló hang adta tudtomra, hogy a kávé elkészült. Kitöltöttem magamnak egy csészével, és visszaültem az ablakba. Jól esett így szemlélni a külvilágot.

Egy macska szaladt be a kertbe, és felugrott a, közvetlenül a ház mellett álló diófára.

-Szia, cica. –mosolyogtam szórakozottan.

Hirtelen elállt a lélegzetem. A kávéscsésze hangos csörömpöléssel darabokra hullott a konyhakőn.

A felismeréstől felgyorsult a szívverésem.

Nem Jeremy a fenyegető…

Leugrottam és összetakarítottam a forró ital maradványait.

Hát persze, hogy nem vettem észre eddig.

Ki hívott engem „cicának”?

És vajon ki mondta az e-mailben, hogy „cica”?

Ki az, aki a lehető legfurcsábban viselkedik mostanában?

Nem Jeremy az. Sokkal rosszabb nála.

A fia a gyilkos.

Mark Danstone.

Tizenharmadik fejezet - Vicky

Másnap Vicky nem jött iskolába. Csalódottan ültem a helyemre irodalomórán. Mindenképp el akartam mondani valakinek a Terry-nél tett látogatásomat, de más barátnőm nem igazán volt a suliban.

Becsöngetéskor még gyorsan küldtem neki egy sms-t:

"Sürgős megbeszélnivalóm van veled. Hol vagy?"

-Telefonozol az iskolában? -dobta le fekete hátizsákját a padtársam a helyére.

-Neked is jó reggelt. -morogtam.

-A szerelem elveszi az eszed, cica. -csóválta a fejét Mark, majd leült.

Dühösen néztem rá.

-Először is, ne nevezz cicának. Másodszor, ha tudni akarod, a barátnőmnek, Vic-nek írtam.

-Tudom. -rántotta meg a vállát. -Nem is őrá gondoltam. Hacsak nem ő a pasid.

Szikrázó szemekkel meredtem a fiúra.

-Mi közöd neked az én magánéletemhez? Nem vagyok leszbikus.

-Tudom. -vigyorgott megint, aztán nem szólt többet.

Zavarodottan vettem elő a könyvemet. Fogalmam sem volt róla, ki ez a srác, és honnan tud ennyi mindent rólam.

-"Szeretni: sóhaj füstje, kósza gőz,

Majd szikratűz a szembe, hogyha győz,

S ha fáj, könnyekből egy nagy óceán.

Mi más szeretni? Higgadt, tiszta téboly -

Édes vigasság, epe, ami szétfoly." -gúnyolódott.

-Jól hallom, a Rómeó és Júliából idézett valaki? -lépett be a terembe Wibbs. –Talán felelni szeretne, Mark?

-Ahogy óhajtja, uram. –mondta a fiú készségesen. –Én készültem.

-Tudom. –legyintett az angoltanár. –Épp ezért szólítanám Miss Stewarscott-ot. –meghűlt bennem a vér egy pillanatra. -Kíváncsi vagyok, ő vajon ugyanúgy tanult-e, mint Mr. Danstone.

Lázasan felálltam.

Danstone? Honnan ismerős nekem ez a név?

-Tudna maga is idézni a műből, Stella? –kérdezte Wibbs.

-Melyik részéből?

Széttárta a karját.

-Javaslom az erkély-jelenetet. –szólt közbe Mark. –Elég hosszú és emlékezetes fejezet ahhoz, hogy Stella megjegyezzen belőle egy mondatot.

Azt hiszem, akkor ölni tudtam volna a tekintetemmel.

-Nagyszerű, nagyszerű! –igazította meg a szemüvegét a tanár. –Halljunk valamit.

Pörgettem az agyam, de csak egyetlen részlet ugrott be.

-„Ó Rómeó, mért vagy te Rómeó?

Tagadd meg az atyád, neved hajítsd el…”

-Ugyan Mr. Wibbs, kérem. –szakított félbe a fiú. –Ezt a mondatot még Honoluluban is el tudnák mondani.

-Igaza van. –bólogatott serényen Andrew. –Halljunk valami mást, Stella.

Minden erőmmel a könyvre koncentráltam, de nem jutott eszembe semmi.

Behunytam a szemem.

Hirtelen képek villantak be. Anya, Jenny és én a kanapén ülünk, pop cornnal a kezünkben, két évvel ezelőtt. Zeffirelli Rómeó és Júliája megy a tévében, a második felvonás, az erkély-jelenet. Lepereg előttem a jóképű főszereplő mondata…

-Miss Stewarscott, magára várunk. –nézett rám szigorúan Andrew Wibbs.

-„Szólj újra, fényes angyal, mert éjben

Fejem fölött nekem oly glóriás vagy,

Akár a mennyek szárnyas hírnöke,

A visszatorpanó, döbbent halandók

Fehéren-égre-ámuló szemének,

Míg nézik őt, hogy száll a lusta felhőn,

A lég hullámain és elvitorláz.” –hadartam büszkén.

A tanár meglepetten nézett rám. Meg sem vártam, hogy feltegye a következő kérdést, már dőlt belőlem a szó.

-Júliát egy angyalhoz hasonlítja, olyan tökéletes szépségnek látja, hiszen ezek az égi lények hibátlanok. Ugyan már, ki ne szeretne bele egy angyalba? –mosolyodtam el. Mellettem Mark alig hallhatóan, gúnyosan felnevetett.

-Jeles. –írta be a jegyet a naplóba Wibbs. –Gratulálok.

-Köszönöm. –ültem le elégedetten.

-Ó, tényleg, ki ne szeretne egy angyalt? –csúfolódott mellettem a fiú. –Ki ne szeretné a drága Terry-t?

Leesett állal, fortyogó haraggal fordultam felé.

-Ki vagy te? –fújtattam.

-Csak egy osztálytárs, aki megpróbál az agyadra menni, cica.

Ekkor hirtelen felismertem.

Egy apró vonás volt csak, de minden eszembe jutott.

-Te Jeremy Danstone fia vagy!

Fél szemmel rám nézett.

-És?

Nem válaszoltam.

A dühöm gyűlöletté vált. Alig kaptam levegőt.

A gyilkos, aki meg akar ölni, és gyanítom, hogy az apámat is, idehozta a gyerekét ebbe a suliba. Fogalmam sem volt, hogy miért.

De rossz érzésem támadt.

Amint megszólalt az óra végét jelző csengő, a női mosdóba rohantam. Előkaptam a mobiltelefonomat, de Vic még nem válaszolt az sms-re.

Idegesen tárcsáztam a számát.

Csak a negyedik csörgés után vette fel.

 -Az istenért, Stella, miért hívsz?

Meglepődtem. Sosem hallottam még ilyen hangon beszélni velem.

-Mi bajod? –kérdeztem. –Miért nem vagy suliban?

Vicky felnevetett.

-Ellógtam.

-Micsoda?! –imbolyogtam.

-Ahogy hallottad: el-lóg-tam. Betűzzem is?

Hallgattam. Vic és a sulikerülés? De hát az egyik legjobb tanuló az iskolában!

Ez egyáltalán nem vall rá.

-Hol a fenében vagy?

-A Kalózban. –válaszolt kissé megvetően.

Megtámogattam a falat, nehogy elájuljak.

Az én Victoriám Milwaukee legnagyobb kocsmájában?

-Mi? Mégis mióta iszol te?

-Amióta Alex meghívott egy vodkára.

A homlokomra csaptam. Hát persze. Ki más lehetne a dolgok hátterében, mint az imádott Alex Godin?

-Vic, azonnal gyere el onnan! –kiáltottam.

-Nem vagy az anyám. –nevetett. –Amúgy meg jobban érzem magam tőle. Alex már kétszer is megcsókolt.

-Vicky… -próbálkoztam, de hajthatatlan maradt.

-Még megiszunk pár felest, aztán lelépünk. Elképzelni sem tudod, milyen állati ez a hely.

-Vic… -könyörögtem. –Te részeg vagy.

-Na és aztán? –kacagott tovább. –Mindig is ki akartam próbálni, milyen érzés.

-Nem! –csattantam fel. –Te amióta csak az eszedet tudod, ellene voltál az ilyen dolgoknak!

-Tedd már le azt a telefont. Indulnánk. –hallottam meg Alex ellenszenves hangját.

-Oké. –visongott a lány. –Na figyelj, Stel, leteszem, mert megyünk.

-Hova mentek? –kérdeztem kavargó gyomorral, bár a történtek után sejtettem a választ.

-Alex lakására. –mondta. –Majd hívlak.

-Vicky, várj… -szóltam, de már késő volt. Letette.