Tizennyolcadik fejezet - Újra kórházban

Furcsa volt Vicky nélkül bemenni a suliba. Szótlanul levettem a kapucnimat és leültem a helyemre. Odakint szakadt az eső, így apa kocsival hozott be,  nem akarta, hogy megázzak. Kinyitottam az irodalomkönyvem, hogy átolvassam a  Rómeó és Júlia következő felvonásának a rövid összefoglalását. Tegnap semmit sem  tudtam tanulni, így nem tehettem mást, mint hogy imádkoztam, hogy Mr. Wibbsnek  jó napja legyen.  - Üdv, Júlia. Felkaptam a fejem. Mark lazán ledobta a táskáját, majd felült a padomra.  - Takarodj - vicsorogtam.  - Most miért? – nézett rám ártatlan kiskutyaszemekkel a fiú. – Mit ártottam én neked? Dühösen elfordultam.  - Kezeltesd magad – morogtam neki.  Megrántotta a vállát, és leült a saját helyére. Szerencsére az irodalomtanár ma a szokottnál is kedvesebb hangulatban volt, így  megúsztam a felelést. Lehet, hogy imponált neki a tegnapi idézetem. Mellettem Mark egy sportújságot lapozgatott a pad alatt. Ideges és ingerült lettem, ahányszor csak  ránéztem a fiúra. A jóképű álszentsége mögött valójában egy gyilkos. Hogy lehet az,  hogy valaki ilyen fiatalon képes legyen ilyesmire?  Csak megcsóváltam a fejemet. Nem akartam, hogy betöltse azt a kevés időt, amíg az iskolában vagyok. Mindenképp hamar akartam végezni, hogy meglátogathassam Vickyt.  Az utolsó óra után felszálltam egy autóbuszra, és egyenesen a kórházba tartottam.  Beléptem a portára, és a recepciós hölgyhöz léptem.  - Jó napot – mondtam -, meg tudná mondani, melyik szobában találom Victoria Doughaust?  A nő útbaigazított, majd közölte, hogy ma csak hatig van látogatási idő. Ránéztem a  váróterem faliórájára: ötöt mutatott. Talán ennyi elég lesz, gondoltam. Sajgott a lábam az izomláztól, mire felértem az emeletre. Vic betegszobájába belépve azonban elfeledtem a fájdalmamat. Ketten feküdtek benn, a másik ápolt, egy tizennégy év körüli szőke lány épp a falnak fordulva, úgy tűnt, aludt. A barátnőm szeme is csukva volt. Halkan odaléptem hozzá és óvatosan megérintettem a takarón fekvő karját.  Hirtelen riadt fel, azt hiszem, egy pillanatig nem is tudta, hol van.  - Stella – pislogott rám. – Mit keresel te itt?  - Hiszen írtál – ültem le az ágya végébe. – És különben is, a legjobb barátnőm  kórházban fekszik! El tudod ezt képzelni? Victoria elmosolyodott.  - Ugye nem haragszol rám? – kérdezte végül.  - Én? – néztem rá elkerekedett szemekkel. – Miért?  - Azért, mert… nem hallgattam rád. Alex annyira elvarázsolt. Sóhajtottam.  - Nem haragszom, Vic. De mondd el, kérlek, hogy mi történt. Újra behunyta a szemét. A pillanatnyi csöndben Victoria Doughaus lesújtó látványt  nyújtott: halálsápadt arcú, meggyötört szívű, kiszolgáltatott tizenéves lány, aki arra vár a kórházi ágyon fekve, a gépekhez kötve, hogy vége legyen a rémálomnak.  - Először azt hittem, csak ő akar inni egy sört a haverjaival – kezdte. – Eszembe sem jutott, hogy engem akar padlóra küldeni. Reggel, ahogy a suliba készülődtem, anya  szólt, hogy egy fiú áll a kapuban. Persze azonnal az ablakhoz futottam, hogy  megnézzem, ki az. Ő volt. Anyámat beetette a jól megkoreografált szöveggel, hogy  udvarol nekem, és szeretné, ha az ő autóján vihetne el engem. Én természetesen csak helyeseltem, és odáig voltam azért, amit mondott. Anyu örült, hogy végre van egy fiú az életemben, így beleegyezett. Amikor azonban a Porché-ja nem az iskola felé  kanyarodott, rákérdeztem, hogy mégis hová megy. Azt mondta, szeretné, ha  megismerném a barátait. A Kalózba mentünk. Ocsmány egy hely, én mondom. Tele  van füsttel, izzadságszaggal, ronda emberekkel és kihullott fogú hajléktalan  bácsikkal. Nem éppen ideális randihely, gondoltam, de hát jobb, mint a semmi.  Aztán Alex a kezembe nyomott egy poharat. Azt mondta, ha megiszom, belevaló csaj  vagyok. Hát, az nem voltam, csak nagyon naiv. Nem emlékszem, mennyivel hajtottam fel, de iszonyú rossz volt. Utána a hányinger kerülgetett, nem voltam eszemnél.  Halványan rémlik csak, hogy Alex a háza előtt parkolt le, majd kézenfogott és felvitt a szobájába. Ott… megcsókolt. Tudom, hogy ilyenkor őrjöngenem kéne, hiszen a világ legjobbnak hitt pasija tette ezt. Akkor úgy is éreztem. Teljesen a fejembe szállt az  ital, ráadásul bizseregtem, ahol hozzám ért. Először csak simogatott, aztán ledöntött az ágyra. Aztán talán szerencsére mégiscsak maradt egy kevés józanság az agyamban, és igyekeztem eltolni magamtól. Azt mondtam, hogy várjunk még, mert nekem ez sok. Bedühödött. Egyre erőszakosabban kezdett viselkedni, de én sikítottam, ahogy a  torkomon kifért. Nem akartam, hogy megtörténjen. Nagyon féltem, Stel… Egyszerűen  csak élveztem, hogy kellek neki, de valahogy mégsem voltam boldog. Addig visítottam, míg végül benyitott valaki a szobájába. Nem tudom, ki volt az, de örökké hálás leszek  neki. Alex felnézett egy pillanatra, én pedig kihasználtam, az alkalmat, hogy gyengült  a fogása és ellöktem magamtól. Kirohantam a házából, csak el innen, ez járt a fejemben. Ahogy futottam, a gyomrom egyre inkább készült felmondani a szolgálatot. Beestem a  parkba. A futás teljesen kimerített, ráadásul részeg voltam. Mocskosnak és undorítónak  éreztem magam. Megtámaszkodtam a fában… aztán többre nem emlékszem.  Lerogyhattam mellé, utána minden semmivé vált. A te hangod az utolsó emlékem. És az,  hogy beszéltem veled. Könnyes szemekkel figyeltem. Nem akartam elhinni. Örülnöm kellett volna, hogy nem  történt nemi erőszak, és nem okozott nagyobb kárt az a gerinctelen patkány Vicky  lelkében, mégis úgy éreztem, képes lennék megfojtani az illetőt.  - Annyira… sajnálom, Vic. Nem tudom, mit mondhatnék. – dadogtam.  - Csak annyit, hogy igazad volt. Mindenben. Nem lett volna szabad innom. Megráztam a fejem.  - Nem, ez igaz. De nem a te hibád. Minden azé a rohadt féregé.  - Stel… - szakított félbe. Megfogta a kezemet. – Úgy félek.  - Mitől?  - Hogy visszajön. És hogy újra találkozom vele.  - De nem fogsz – próbáltam nyugtatni.  - De hisz a suliba jár – lábadt könnybe a barátnőm szeme. – Ha felépülök egyáltalán,  minden nap látni fogom.  - Először is, nem ha felépülsz, hanem amikor felépülsz. Meg fogsz gyógyulni.  - Nem – rázta a fejét. – Túl sok vért vesztettem.  - Ezek profi orvosok – hajoltam közelebb. – Megmentenek téged, hidd el.  - Bár tudnék hinni bármiben is – sóhajtott.  - Nekem higgy – kértem. Pár másodperc után óvatosan megkérdeztem:  - Akarod, hogy beszéljek az igazgatóval?  - Nem! – kiáltott fel riadtan. – Csak bedühödne. És ki tudja, mit tenne velem ezután.  A végén talán meg is ölne.  - Ne aggódj – simogattam meg a karját. –De ha nem szólunk senkinek, Alex tovább  fogja folytatni, amit veled tett, talán más lányokkal is.  - Kérlek, Stel, értsd meg! – könyörgött. – Nem tudod, milyen elvetemült.  - A te érdekedben. És másokéban. Vic hallgatott.  - Nem tudom. Hidd el. Fogalmam sincs, mit tegyek. Egyszerűen… félek. Rettegek,  hogy újra megteszi, és akkor már nem lesz, ami megmentsen tőle. A kezembe vettem a tenyerét.  - Nincs semmi baj. Itt vagyok én, az apám, a családod, mindenki. Melletted vagyunk  és megvédünk. Segítünk neked, Vic. Ki kell jönnöd ebből a félelemből. Minden  rendbe fog jönni.  - Ígéred? – nézett rám.  - Ígérem – feleltem mosolyogva.