Halvány árnyak voltak. Úgy suhantak el előttem, mint valami démonsereg. Színes, elmosódott foltok, a háttérben nevetés és sírás egyvelege. Nem álltak meg. Közöttük haladtam, szétnyíltak, előttem, mintha csak a tengerbe léptem volna. A bőrömön néhol puha, selymes érintést éreztem, néhol viszont durva, agresszív körmök és fogak martak bele a karomba. De én csak mentem előre, egy biztos cél felé. Magam sem tudtam, mi az. De azt igen, hogy nekem oda kell mennem. Sikoly és kacagás, itt-ott egy pisztoly dörrent.
De a hangok valahogy semmivé váltak előttem. Szinte nem is hallottam őket. Megérkeztem. Egy hatalmas, fekete kovácsoltvas kapu előtt álltam, mögötte ódon kastély állt, sötétség vette körül. Olyasmi volt, mint a Szépség és a Szörnyeteg című rajzfilmben a Szörny vára. Denevérek és keselyűk szálltak körülötte. Mintha csak egy horrorfilmbe csöppentem volna. Gondolkodás nélkül belöktem a kaput, ami fülsiketítően nyikorgott a rozsda alatt. Egyre közeledtem az óriási bejárati ajtóhoz, ami tele volt faragványokkal. Amint szemügyre vettem, hátrahőköltem. Rémisztőbbnél rémisztőbb koponyák, sárkányfejek, millió, hegyes fogú, ismeretlen lények és ördögök sokasága. A kopogtatóért nyúltam, ám amikor megérintettem, visszarántottam a kezem. Egy, fogát vicsorgató oroszlán dühös tekintete tántorított vissza. A kopogtató a szájából lógott ki. Nem volt merszem hozzányúlni mégegyszer. Hátráltam pár lépést, majd hirtelen egy megfeszült testnek ütköztem. Riadtan fordultam meg.
Egy magas, sötét köpenyes alak állt előttem. A kísértetkastély mellett festőien, már-már veszélyesen jól festett az idegen.
Sikítani akartam, de nem bírtam. Elszorult a torkom, a fojtogató érzés lassan térdre kényszerített. Fuldokolva a nyakamhoz kaptam, a másik kezemmel a földet támasztottam.
Az ismeretlen leguggolt mellém. Zihálva felemeltem a fejem, de nem láttam az arcát a kapucni miatt. Felemelte a kezét és szótlanul levette a fejéről.
Mark volt az.
Teljes egészében összetörtem. A hideg talaj hívogatóan nézett fel rám, ahogy rásimultam.
A fiú hangja mennydörgés volt az éjszakában, mégsem értettem, amit mondd. Sötét homály árasztotta el a helyet, szinte bekebelezte a srácot. Aztán hirtelen világosság és különleges szag támadt. Újra lélegeztem.
Egy gyengéd kéz érintette meg a vállamat. Felpattant a szemhéjam. Beletelt pár percbe, amíg ráeszméltem, hol vagyok.
Elaludtam, gondoltam, a kórház portáján.
Kevin ült mellettem, és aggódó szemekkel fürkészte az arcomat.
-Stella, hogy kerülsz te ide?
Ráncoltam a homlokomat.
-Apu?
Feltápászkodtam.
-Vicky hol van? –kérdeztem álmosan.
Most rajta volt a sor, hogy megdöbbenjen.
-Victoria?
-Igen –bólintottam. –Behozták ma este. Hány óra van?
-Tíz. –suttogta. –A portás már elment. Amikor jöttem le a lépcsőn, észrevettelek. Mi történt Vic-kel?
Nem akartam magyarázkodni, így nem válaszoltam.
-Menjünk haza. –csak ennyit mondtam. Kev bólintott, majd felkelt a padról.
-Mivel jöttél?
-Mentőautóval. –mondtam egyszerűen.
Apa erre sem szólt semmit, bár láttam, majd’ beleőrül.
-A motoromat a Mason Street sarkán hagytam. –tettem hozzá.
Kev arca megrándult, de ismét nem kérdezett többet.
Beszálltam az autóba. Tudtam, hogy piszkosul érdekli, mi történt. De amíg ő nem mond semmit, addig én sem.
Csak álom volt. Félelmetes, szürreális rémálom. Mégis, szinte valóságosnak tűnt. Mark sötét pillantását sosem fogom kiverni a fejemből.
Apa rákanyarodott a Mason Street-re.
-Ott van –mutattam a fák közé. –Én motorral megyek tovább.
Megint csak bólintott egyet, majd elhajtott.
Felültem a motor nyergébe.
Remegő kézzel beindítottam. Az álom olyan sokkoló hatással volt rám, hogy még mindig nem tértem magamhoz.
És valamit jelentett. Csak még nem jöttem rá, hogy mit.
Hazaérve megnéztem a mobiltelefonomat, hátha történt valami, amíg távol voltam. Két SMS várt rajta:
„Szia, Stel…
Nem is tudom, mit mondjak. Bolond voltam és vak. Te tudhattad, hogy nem jó, amit teszek. Neked lett volna igazad. Láttam rajtad, hogy nem szereted Alex-et.
Neked köszönhetem, hogy megmenekültem.
Szeretném, ha holnap meglátogatnál… Vagy valamikor. Amikor ráérsz. De, csak ha nem haragszol.
Egy nagyon ostoba barátnőd
Vicky”
Hatalmas megkönnyebbülés árasztott el. Ezek szerint Vic jól van. Legalábbis annyira, hogy SMS-t tudjon írni. Azonnal válaszoltam neki, hogy holnap beugrom suli után.
A másik üzenet Terry-től jött.
„Remélem, nem kerültél bajba apád előtt. A szüleim nagyon megkedveltek. Ha szeretnéd, hétvégén elmehetnénk valahova. Hívj fel, ha tudsz valamit.
Ja és még valami: vigyázz magadra.
Terry”
Szétterült a mosoly az arcomon. Magamhoz szorítottam a telefont, mint valami kincset. Visszaírtam neki, hogy rendben van, és nem kerültem bajba.
Fáradtan dőltem be az ágynemű közé. Egy szempillantás alatt elaludtam. Igyekeztem nem gondolni az előbbi rémálmokra és Mark villámokat szóró szemeire. A gyűlölet csak úgy sugárzott abból a fiúból. Remegtem, mit a kocsonya. De minden erőmmel azon voltam, hogy megnyugodjak.
Lassan lehajlott a fejem és álomba szenderültem. 
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése