Felálltam és lóbálni kezdtem a karjaimat, hogy észrevegyenek. A Saint Benedict Hospital emblémájával ellátott pólóban négy férfi futott felénk, hordággyal a kezükben.
Az egyikük Vicky fölé hajolt.
-Hallasz engem?
A lány alig láthatóan bólintott. A mentős a sérült homlokára tette a kezét.
-Lázad van. Sam, Lucas –intett másik két kollégának -, ide gyertek.
-Uram –szóltam közbe. –Azt hiszem, eltört a bordája.
A fiatal mentőtiszt felém fordult.
-Az oldala csupa vér. –tettem hozzá.
Vic már a hordágyon feküdt, amikor a férfi megvizsgálta.
-Azonnal kórházba szállítjuk. –mondta. –Te ki vagy?
-Egy barátja. Most találtam rá, itt a fa alatt.
-Mi történt? –kérdezte tovább, miközben a lányt a munkatársai a mentőautóba emelték.
-Nem tudom pontosan. –ráztam meg a fejem. Aztán elgondolkodtam. A fejemben összeraktam az eseményeket.
Nem tűnt jó alapanyagnak –visszhangzott a fejemben Alex undorító mondata. Most más vár az ágyamban…
-Nem vagyok benne biztos –kezdtem -, de úgy gondolom, megerőszakolták.
Az utolsó szót hányingerrel köptem ki. Háborgott a gyomrom a feltételezéstől is, hogy bárki bánthatta az én Victoriámat.
A mentős egy pillanatig csak vizslatott, majd intett.
-Gyere, szállj be. Mondd el, mit tudsz.
Követtem a nagy, fehér autóba. Az egyik ember becsukta a hátsó ajtókat és elindultunk.
Nem volt ülőalkalmatosság a betegszállítóban, így csak álltam az ágy mellett a lány fejénél.
-Mi a neve? –kérdezte a férfi.
-Victoria Doughaus. –mondtam.
-És mi történt pontosan?
Sóhajtottam. Miközben néztem, ahogy a kollégái ellátták őt, lelkiismeret-furdalásom támadt. Talán ha szóltam volna neki, milyen egy bunkó az az Alex, az egész nem történik meg. Vicky mindig meghallgatta a véleményemet. Minden döntése előtt kikérte a tanácsomat.
Figyelmeztetnem kellett volna.
De ha elmondom, mi történt, talán rendbe tudom hozni a dolgokat.
-Nem volt iskolában. –kezdtem. –Amikor felhívtam… a Kalózból beszélt. Egy iskolatársunk vitte oda és hívta meg pár pohárra. Azután a fiú lakására mentek, de Vicky ekkor már részeg volt…
-Ilyen fiatalon –csóválta a fejét a mentős.
-Elmentem megkeresni a fiút, de a lány már nem volt ott, mire odaértem. Alex szavaiból azt vettem ki, hogy… -undorral nyögtem ki ismét a következő szót –megerőszakolta őt.
A férfi sóhajtott.
-Szerencsétlen lány.
Egy pillanatig hallgatott.
-Hogy hívnak?
-Stella Stewarscott.
-Nos, azt hiszem, jobb lesz, ha mindezt elmondod a rendőrségnek is, Stella.
Megdobbant a szívem.
Utoljára anya halálakor beszéltem zsarukkal, akik apát kérdezték ki az autóbalesettel kapcsolatban.
-Igen. –bólintottam lassan. –De előbb Vic szüleinek kell tudomást szereznie a dologról.
-Ne aggódj. –intett. –Amint beérünk, kikeressük a telefonszámukat.
Nemsokára megérkeztünk. Vicky-t apám kórházába szállították. A parkolóban nyílt a mentőkocsi ajtaja, és a két férfi kiemelte Vic ágyát, majd az épületbe tolták.
-Köszönöm a segítségedet. –mondta a mentős, majd a többiek után rohant.
Lassan követtem őket az előtérbe. Nem akartam még utánuk menni, tudtam, hogy amíg megfelelő ellátást nem kap, nem láthatom.
A büfében vettem magamban egy üveg jegesteát, és leültem az egyik padra egy szobanövény mellett, a falnál. Hátradöntöttem a fejem a fehér vakolatnak és lehunytam a szemem. Annyi minden történt mostanában…
Nem telt bele pár perc, az elmúlt és jövőbeli események gondolatai hatására és a csökkenő stressz miatt az álmok biztonságot nyújtó birodalmában találtam magam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése