fel-alá járkáltam a szobában, nem tudtam, mihez kezdjek. Annyi megoldatlan probléma költözött az életembe.
Rendbe akartam hozni mindent. Csak gőzöm sem volt róla, hogyan kezdjek hozzá.
Végül leültem a laptopom elé, és megnyitottam a közösségi oldalt.
Először Vic-et kell visszahoznom a valóságba.
„Alex Godin” –gépeltem be a keresőbe. Elsőként hozta ki a fiút a sok közös ismerősnek köszönhetően. Rákattintottam az adatlapjára. Végigfuttattam a szemem a bemutatkozási sorokon, de sajnos a címe nem volt feltüntetve az elérhetőségei közt. Így a képeinél keresgéltem tovább valami, a lakhelyére utaló jelet.
-Micsoda egy nyálgép. –undorodtam, ahogy előjöttek az egoistábbnál egoistább fotók. Félmeztelenül, konditeremben, szörfözve, sörözve, bulizva, vízipipázva, mindenhogy volt róla egy fénykép.
Végre rábukkantam egy „Haverokkal, nálam” című albumra. Először csak beltéri képeket láttam, ám az utolsó a ház előtt készült.
Maximálisra felnagyítottam a képernyőt, hogy jobban szemügyre vehessem az utcanévtáblát.
-Mason Street 98. –firkantottam le egy darab papírra a címet. Felkaptam egy pulóvert, és lefutottam a garázshoz. Villámgyorsan a motor nyergébe pattantam és elindultam.
Ismertem a Mason Street-et. Milwaukee gazdagabbik fele lakott ezen a környéken. Gyakran sétálgattunk arra Vicky-vel még régen, hisz a tenger mellett húzódott. Gyönyörű, kellemes hely volt.
-Ez az –parkoltam le az utca elején. Gyalog mentem tovább, hogy megtaláljam a házszámot.
Nemsokára sikerült is. 98.
Becsöngettem és vártam. Fent az emeleten megrebbent egy függöny, majd nem sokkal később nyílt az ajtó. Alex nézett rám beesett szemekkel, kigombolt, kék ingben, kócosan.
-Mit akarsz, Shelly?
-Stella. –javítottam ki bosszúsan. –Hol van Victoria?
A srác megrántotta a vállát.
-Honnan tudjam?
Elöntött a méreg. Megragadtam a gallérját és megszorítottam.
-Nem tűnt jó alapanyagnak. –próbált kiszabadulni.
Vérben forgott a szemem.
-Mégis mi a bánatot képzelsz magadról, te nyomorult féreg? –estem neki. –Hol van a barátnőm?
-Nem tartom számon a kis szajhákat. –húzott egyet a söréből. –Érettebbre volt szükségem. Egy bombázó szöszi vár az ágyamban, úgyhogy ha megbocsátasz…
Mér készült is becsukni az ajtót, de nem hagytam.
-Hol van? –kérdeztem lassan és tagoltan. Úgy éreztem, menten felrobbanok.
-Tíz perce ment el. –lökte oda foghegyről. –Talán a park felé. Nem tudom. Na, kopj le.
Minden porcikámat elárasztotta a megvetés és a düh. Ki tudja, mit csinált Vic-kel ez az utolsó szemétláda. Nem törődtem semmivel. Rohantam a park felé.
Már sötétedett, a félhomályban csak néhány pár sétálgatott. A nagy fák árnyai csak megnehezítették a keresést.
-Vicky! –kiáltottam, de semmi válasz. Néhány galamb röppent fel előttem, úgy tűnt, megzavartam őket. Kétségbeesetten fordultam egy középkorú hölgyhöz.
-Bocsánat, nem látott erre elfutni egy lányt, úgy tíz perce?
-Nem –rázta meg a fejét.
-Mindegy. –legyintettem. –Azért köszönöm.
Bólintott, majd továbbállt.
Reményvesztetten kutattam át a hatalmas parkot. Fogalmam sem volt, mihez kezdjek.
Ekkor hirtelen egy nagy tölgy alól nyöszörgés hallatszott. Zakatoló szívvel léptem oda.
-Te jóisten -suttogtam. –Vic... Vicky!
A lány összetörten feküdt a földön, a saját hányása mellett.
A közeledésemre felemelte a fejét.
-Stel –nyögte. Leguggoltam hozzá.
-Mi történt? Mit műveld veled az a…
Vicky felkiáltott, a kezét az oldalára tette.
-Nagyon fáj… -suttogta. Óvatosan felemeltem a pólóját a derekánál.
Elállt a lélegzetem.
Az esti szürkületben felgyulladtak a park fényei, és tisztán látszott a Vicky halálsápadt bőrén tátongó seb. A vére ijesztően vöröslött a fekete felsője alatt.
Rémülten álltam fel. Körbenéztem, majd a hozzám legközelebb álló párhoz futottam.
-Kérem, segítsenek. –lihegtem. –Egy sebesült lány fekszik ott a fa alatt. Sürgős orvosi ellátásra van szüksége.
A férfi azonnal segédkezett.
-Hívd a mentőket. –mondta, majd intett, hogy mutassam az utat.
-Nincs nálam mobil. –kiabáltam kétségbeesetten.
-Akkor maradj mellette. Intézkedem. –ajánlotta fel.
Hálásan bólintottam. Letérdeltem Vicky mellé a fűbe és a haját simogattam.
-Minden rendbe jön. –nyugtattam.
Az arcán nagy könnycseppek gördültek le.
-Jaj, Stella, hogy lehettem ilyen vak?
-Nem a te hibád.
-De igen. Én voltam a hülye, hogy nem láttam, mire képes.
Vic felnyüszített, mint egy kölyökkutya, és hörögni kezdett. Próbáltam megőrizni a nyugalmamat, hogy legalább őt ne idegesítsem tovább.
-Most inkább ne beszélj. Mindjárt itt a segítség.
Csakugyan, nem telt bele pár perc, a mentőautó fülsiketítően szirénázva hajtott be a park területére.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése