Tizenkettedik fejezet - Bemutatkozás

Nem telt bele sok idő, megszólalt a telefonom.

-Halló –szóltam bele.

-Stella, na végre! –hallottam Terry izgatott hangját. –Már vagy ötször hívtalak az otthonitokon. Hol vagy?

-A kórházban. –mondtam gyanakodva. –Mi a baj?

-Kórházban?! –kiáltott a fiú.

-Egy barátomat látogattam meg. –magyarázkodtam.

Terry megkönnyebbülten sóhajtott a vonal túlsó végén.

Ekkor észbe kaptam.

-Te jóisten, mennyi az idő?

-Negyed nyolc. –felelte.

Az ajkamba haraptam.

-Jaj, ne haragudj! Így elszaladt az idő? Most merre vagy?

-A házatok előtt.

A francba.

-Rohanok! Máris ott vagyok. –kiáltottam, és letettem a telefont. Lerohantam a lépcsőkön, nem akartam a liftre várni. Lihegve kiértem a parkolóba. Csak egy pillanatra álltam meg, hogy kifújjam magam, de már ugrottam is fel a motorra. Bűntudatom volt, hogy így megfeledkeztem Terry-ről. Ráadásul már időm sincs átöltözni. Marie ruhája fenn van a szobámban. Csúcs.

Rekordidő alatt otthon voltam. A fiú fekete autója a kert előtt parkolt. Amint meglátott, Terry kiugrott az Audiból és elém sietett.

-Ne haragudj, elnéztem az órát, és a beteg, akit meglátogattam, haldokolt, muszáj volt beszélnem vele! –magyarázkodtam kétségbeesetten. Azt hiszem, Terry azon morfondírozott, hogy mindjárt elküld a pokolba a kifogásaimmal.

De csak mosolygott.

-Semmi baj, megértelek. –mondta kedvesen. Elöntött a megkönnyebbülés. Tehát nem akar velem szakítani. –Csak aggódtam, hátha valami bajod esett.

-Nem, minden rendben. –mondtam.

-Akkor, beszállsz? –mutatott a kocsira.

Bunkóságnak éreztem, hogy felkéredzkedjek átöltözni. Már így is túl sokat várt rám szegény.

-Persze –mondtam -, csak bezárom a motort a garázsba.

Terry bólintott, majd beült a vezetőülésbe.

Nem sokkal később már én is mellette voltam, a házuk felé tartottunk.

Ház… hát, ha Marie-én álmélkodtam, erre már nem tudok mit mondani.

Jóformán egy hollywood-i sztár luxusotthonába érkeztünk.

Kiszálltam az autóból és földbe gyökerezett lábakkal szemléltem a lakhelyét.

Óriási, sokszögletes, halványvörös falú, bordó háztetős villával találtam szemben magam, hatalmas terasszal, oszlopokkal,  lámpákkal, virágokkal és extra nagy, gondozott telekkel. A ház előtt lekövezett rész volt, nagy virágládákban rengeteg rózsa illatozott. Középen egy közepes méretű medence foglalt helyet, a szélén négy-öt napozóággyal, ugródeszkával. Benn a vízben nyoma sem volt szennyeződésnek, én pedig tényleg kezdtem úgy érezni magam, mintha hívatlan vendég lennék mondjuk Paris Hilton szálláshelyére.

-Na, hogy tetszik? –mosolyodott el Terry, amikor látta zavaromat.

-Elképesztő és… nem is tudom, borzalmas! –dadogtam.

-Borzalmas? –ráncolta a szemöldökét csalódottan.

-Mármint, fantasztikus. De borzalmas, hogy ennyire tökéletes vagy. –mondtam elpirulva. –Te is és a házatok is.

A fiú harsányan felkacagott.

-Ugyan már! Nem vagyok tökéletes. Gyere, nézd meg belülről is.

Követtem őt a medence mellett elhaladva, fel a három lépcsőfokon a nagy teraszra, amin egy grillsütő, egy étkezőasztal székekkel és jó pár cserepes növény helyezkedett el.

Nagy levegőt vettem és beléptem Terry oldalán a házba.

-Hahó, megjöttünk! –kiáltott be a fiú.

Inkább nem is részletezném, mennyire elütött a mi kis lakásunktól ez a villa. A srác egy üvegajtón vezetett be, ami a nappaliból nyílt közvetlenül a kertbe. A szalon falai narancssárgára voltak tapétázva, az egyik oldalán négyzeteket vájtak belé, polc gyanánt. Mindegyiken más foglalt helyet; egyikben fekete, egyiptomi és indiai szobrok, másikban vázák, harmadikban porcelántányérok, és így tovább. Egy, legalább hat személyes, sötétkék kanapé állt a szoba közepén, sok kisebb párnával. Előtte egy szintén kék kis szőnyeg, rajta egy lekerekített végű háromszög dohányzóasztallal.

A szófával szemben a falon egy óriási plazmatévé volt, mellette egy akvárium, tele különböző mediterrán halakkal.

A plafonról nem csillár lógott, hanem kis falilámpák szépen, sorban elhelyezve, négyzet alakban a nappali fölött.

-Gyere, körbevezetlek. –ajánlotta fel Terry.

A konyha amerikaiasan egybe volt a szalonnal, a pult választotta csak el a két helyiséget egymástól.

A színharmónia itt is megjelent: a padlón a sötétebb és világosabb fa négyszöglapok egyenletesen követték egymást. Egyszínűek voltak a konyhabútorok is, szinte mind fából készültek, olyan árnyalatokban, mint a parketta.

Tovább mentünk a házban. Az étkezőből egy folyosóhoz hasonló kis helyhez értünk, ami mindössze körülbelül tíz-tizenöt négyzetméteres volt. Szintén narancsszínben pompázott, baloldalon szebbnél szebb növények kápráztatták a szememet, míg a jobb felét végig tükör borította. A folyosó nem sarokban végződött, fala félkör alakú volt, téglamintákkal, két polccal, amin ismét indiai termékenységi szobrokkal találkoztam, és egy beépített, kipárnázott kanapéval. E között és a tükörfal közt Terry-vel befordultunk – itt volt a lépcsőfeljáró. Némán követtem őt az emeletre, közben szemügyre vettem a –itt már hófehér- falon függő, fekete keretes fényképeket.

Az egyik egy esküvői fotó volt, Terry szüleit ábrázolta a templom előtt. Tovább nézelődtem, és megakadt a szemem egy tablóképen. Kíváncsian megálltam és közelebb léptem. Kísértetiesen hasonlított a fiúra – csak kisebb volt. Mintha az öccsét láttam volna.

-Ez ki? –kérdeztem, bár sejtettem a választ.

Terry zavartan elmosolyodott.

-A nyolcadikos tablófényképem.

Elvigyorodtam.

-Nagyon édes voltál.

-Csak voltam? –kacsintott huncutul.                    

Belebokszoltam a vállába, de nem válaszoltam.

-Gyere –fogta meg a kezem. –Bemutatlak a szüleimnek.

Behunytam a szemem, nagy levegőt vettem és a nyomában beléptem egy hálószobába.

Terry szülei kiköpött üzletembernek tűntek. Az édesanyja halvány, vajszínű kosztümben, magassarkúban és hibátlan frizurával állt a férje mellett, aki zakót, inget, nyakkendőt és farmert viselt.

A nő odalépett hozzám.

-Szia, Stella. Már nagyon sokat hallottunk rólad. –nyújtotta a kezét, amit elfogadtam. –A nevem Bridget.

-Üdvözlöm, én Stella Stewarscott vagyok. –mutatkoztam be, bár sejtettem, hogy tudják, mégis illendőbbnek hangzott.

-Engem Walternek hívnak. –szólalt meg az apa is.

-Jó napot. –ráztam vele kezet.

Pár másodpercnyi kínos hallgatás állt be.

-Öhm… -köszörülte meg a torkát Terry. –Azt hiszem, megmutatom Stellának a ház többi részét is.

A szülők beleegyezően bólintottak, majd a fiú megragadta a kezem és kihúzott a galériára.

-Nagyon… elegáns szüleid vannak. –kerestem a megfelelő szót. –ÉS rendesnek tűnnek.

-Azok is. –bólintott. –Na gyere, ez itt az én szobám. –nyitott ki egy fehér faajtót.

Odabenn kishíján újabb szívroham ért.

Nem hazudtolta meg magát a méretét illetően, a házhoz hűen egy hatalmas, világossárga falú és fekete bútorokkal berendezett helyiségben találtam magam. Középen egy franciaágy állt, drapp ágyneművel, a fejrész fölött pedig egy barna, szürreális festménnyel. Oldalt egy-egy éjjeliszekrény állt, vázával, digitális ébresztőórával és újságokkal.

 Nem volt valami zsúfolt szoba, szinte üresnek tűnt a nagy szabad helyek miatt. Mintha egy lakberendezői vagy bútoráruház katalógusának különleges ajánlatába csöppentem volna.

Egyáltalán nem így képzeli el az ember egy tizennyolc éves kamaszfiú hálószobáját.

-Nahát… -csak ennyit tudtam kipréselni magamból. –Ez, azt hiszem, nekem már… sok.

Terry harsányan felkacagott.

-Miért?

-Hát, túlontúl tökéletes itt minden és mindenki.

-Hagyd már ezt az elképzelést, hogy én tökéletes lennék! –szólt rám. –Ugyanolyan ember vagyok, mint bárki más. Ennyi erővel én is mondhatnám, hogy te tökéletes vagy.

Azonnal tiltakozni kezdtem.

-Én nem!

-Na, látod? –kacsintott.

Mérgesen kinyújtottam rá a nyelvem, mire még jobban nevetett. 

-Nagyon aranyos vagy. –mondta.

-Nem is.

-Hazudok? –incselkedett. Ebbe már nem tudtam belekötni. A fiú odalépett hozzám és megölelt. Őrülten vert a szívem, mint mindig, amikor hozzám ért.

A tenyere az arcomra simult. Felemeltem a fejem és ránéztem. Csillogó, kék szemeivel kíváncsian fürkészte a tekintetemet.

-Gyönyörű vagy. –mondta.

Elpirultam.

-Köszönöm.

Apró mosoly villant a szája sarkában, majd felém hajolt, és megcsókolt.

Minden tagom bizsergett ettől a mozdulattól. Másodszorra érintette az ajkait az enyémekhez, mégis úgy éreztem, ebből sosem elég.

A dereka köré fontam a karomat. Az egyik kezével elengedett, majd az ujjait végigfuttatta a gerincemen. Beleborzongtam.

Ekkor hirtelen Mrs. Wolf hangja hallatszott fel az emeletre, és tette tönkre a romantikus pillanatot.

-Ha kértek enni, épp most csináltam gyümölcssalátát!

Egymásra néztünk Terry-vel, és éreztem, hogy ugyanarra gondolunk: mind a ketten szívesebben folytatnánk ezt itt, mint hogy együnk.

De nem akartam udvariatlansággal megbélyegezni magam az ismeretségünk első napján, úgyhogy a fiú kíséretében lementem az étkezőbe.

-Mondd csak –szólt Bridget -, az édesanyádat hogy hívják?

Fájdalom nyilallt a mellkasomba.

-Lora. Lora Stewarscott. –válaszolt a fia helyettem. Hálásan néztem rá.

-Nahát! –tátotta el a száját a nő. –Akkor azért volt ennyire ismerős a vezetékneved!

Sehogy sem értettem.

-Egy gimnáziumba jártunk. –magyarázta Mrs. Wolf. –Ő volt az egyik legjobb barátnőm. A kollégiumban is szobatársak lettünk. Aztán sajnos különböző egyetemre vettek fel minket. Ha jól tudom, ő újságíró most, nemde?

Összeszorított fogakkal próbáltam megállni, hogy ne boruljak ki. Mellettem Terry szikrázó szemekkel csóválta a fejét az anyjának, hogy hagyja abba, de ő nem értette. Végül kimondtam.

-Márciusban autóbalesetet szenvedett.

Bridget ledöbbenve állt a gyümölcssalátás tállal a kezében.

-Ó, istenem… Mennyire súlyosak a sérülései?

Lehajtottam a fejem. Nem voltam képes válaszolni. Hirtelen megértett mindent.

-Jaj, Stella, annyira sajnálom! Nem tudtam, nem akartam…

-Semmi baj… -töröltem le a könnyeimet. –Túl vagyok rajta.

Mrs. Wolf nem szólt többet.

Egy ideig csak csöndben kanalaztuk a sárgadinnyéből, fügéből és papayából összeállított, mennyei ízű salátából, aztán nagy levegőt vettem, és megtörtem a kínos hallgatást.

-Mesélne az édesanyámról? –kértem.

A hölgy kissé meglepődött, majd bólintott.

-Akarod tudni, milyen volt kamaszkorában?

-Igen. –vallottam be.

Bridget letette a kanalát.

-Hát -kezdett bele -, pontosan úgy nézett ki, mint te. Jól tanult… mindenki szerette. De ő inkább visszahúzódó típus volt, nem egy hangadó. Sokszor mentük együtt tanulmányi versenyekre. Az angol irodalom az erősségei közé tartozott. Egyszer, az iskolai színjátszó körrel előadtuk az Operaház Fantomját. Mindenki rá szavazott, hogy ő legyen Christine, a főszereplő. A tanárnőnk viszont nekem adta. De Lora nem bántódott meg, sőt, később elmondta, hogy sokkal szívesebben játssza a barátnőmet, mint mellékszerepet. Nem szeretett a középpontban lenni.

-Igen, ezt el tudom róla képzelni. –mosolyodtam el.

-Nagyon kedveltem őt -folytatta Bridget. -Az egyik legönzetlenebb lány volt, akit valaha ismertem.

Elmosolyodtam.

-Igen, mindig mások érdekeit tartotta szem előtt. -mondtam.

A nő bólintott, majd hallgatott. Úgy tűnt, befejezte a mondanivalóját.

Már nyolc óra is elmúlt, mire végeztünk az evéssel. Zavartan felálltam az asztaltól, mire minden szempár szám szegeződött.

-Én... köszönöm a vendéglátást. -dadogtam. Terry csalódottan fordult felém.

-Már mész is?

-Hát, apa nem szívesen venné, ha későn állítanék be. Amúgy sem szereti, ha elmegyek valahová hétköznap. Ő nagyon szigorúan veszi az iskolát. -magyaráztam.

-Értem. -húzta el a száját. -Azért köszi, hogy itt voltál.

-Igen -állt fel Mrs. Wolf is. -Szívesen látunk bármikor, Stella.

Bólintottam.

-És hálás vagyok, hogy mesélt nekem az édesanyámról. -tettem hozzá.

-Ugyan, ez csak természetes. -mosolyodott el.

-Nagyon bírom a szüleidet. -mondtam fél órával később a kapualjunkban. -Örülök, hogy bemutattad őket.

-Igazán nincs mit. Én tartozom köszönettel. -mondta Terry.